2019 márciusától a város közterület-felügyeleti és védelmi-igazgatási feladatait egy szervezet látja el. Erőforrásaikat az aktuális kihívások szerint csoportosítják. A rendészek munkájáról vezetőjükkel – az egykor hivatásos, ma önkéntes tűzoltó – Jámbor Ferenccel beszélgettünk. Gyári szentendrei – mondja ironikusan magáról. Gyerekkorát a Szamárhegyen és környékén töltötte, nősülés után a Vasúti Villasor feltetti részen építkeztek. Felesége a SZEI-ben dolgozik. Mind a négy gyermekük a Szent Andrásba, majd a Ferencesbe járt, a tízéves legkisebb még ma is Szentendrén tanul. Hobbijuk – az „inkább városnézős, mint tengerparton heverős” – családi utazás Magyarországon és Európában lakókocsival. Szabadidejét legszívesebben ház körüli munkákkal, kertészkedéssel tölti.

Van, aki már középiskolában pontosan tudja, hol szeretne tovább tanulni, és van, aki nem. Ön melyik csoportba tartozott?

Inkább az utóbbiba. Gyerekkorom óta vonzódtam a repülés világához és inkább műszaki beállítottságú voltam, így érettségi után repülőgépszerelő iskolát választottam. Előtte még be kellett vonulni sorkatonának, és mire leszereltem, létszámstopot vezettek be Ferihegyen. Még szerencse, hogy előre menekülő típus vagyok és a seregben többféle jogosítványt is szereztem. Közben megnősültem, saját lábra kellett állni. A kilencvenes évek eleje, bizonytalan időszak volt, több helyen dolgoztam, például buszoztam is két évig.

Hogy került a tűzoltóság közelébe?

A családban volt egy tűzoltó, és Ferihegyen is naponta többször jártam a hangár környékén, figyelgettem a reptéri tűzoltók munkáját. Arról nem is beszélve, hogy szamárhegyi gyerekként a tűzoltó laktanya a mindennapjaim része volt, ha sokáig nem is tudatosodott bennem a hatása. Egy ideje már belül készültem rá és amikor 1995 nyarán adódott egy lehetőség, nem haboztam. Az első szolgálati napomon azt éreztem, hogy megérkeztem, ott vagyok, ahol lennem kell, és életem végéig ezt szeretném csinálni. Még a repülést is el tudtam engedni, pedig az is nagy szerelem volt.

Sok gyerek képzeletét megragadja ez a hivatás, de többnyire kinövi. Önt mi vonzotta?

Nem a hős szerepe, hanem annak a lehetősége, hogy nehéz helyzetekben, sokszor megoldhatatlannak tűnő problémát oldhassak meg. Hogy tagja vagy irányítója lehessek – akár veszélyhelyzet és kockázat vállalásával is – egy professzionális segítséget nyújtó csapatnak.

 

Nem tartotta vissza a tűzoltóság anyagi megbecsültségének hiánya?

Abszolút háttérbe tudtam szorítani. Az én esetemben is felülírta ezt a hivatástudat, talán nagy szó, de nem lehet másként megfogalmazni. A belügyminisztériumi bértábla beosztott tűzoltók esetében sokat nem változott azóta, ezt persze a város kiegészíthette volna, de Szentendre soha nem volt abban a helyzetben, hogy ezt megtegye. Ma erre már több okból nincs lehetőség. Azt szoktuk mondani, hogy tűzoltónak lenni egy drága hobbi. Másodállások vállalása és a család támogatása nélkül ez aligha menne. Így volt ez az én esetemben is.

2010-ben átszervezték a tűzoltóságot, a katasztrófavédelem keretei között újra állami irányításúvá vált. Öt évig még az új rendszerben is parancsnok volt, majd váltott. Miért?

Feletteseim egy másik beosztást ajánlottak fel és nem Szentendrén. Döntenem kellett, hogy hivatásos tűzoltóként máshol folytatom vagy itthon maradok. Az utóbbi nagyobb súllyal esett a latba. Szerencsére Verseghi-Nagy Miklós, az akkori polgármester biztosított arról, hogy számít rám. 2016-ban a város közbiztonsági vezetőjeként kezdtem el dolgozni: az önkormányzatra háruló védelmi-igazgatási feladatokat kellett megszerveznem. A hivatásos szervekkel kellett kapcsolatot tartanom, sok esetben azokkal, akikkel más szereposztásban sokat dolgoztam együtt. Talán előnyöm is ez, hogy mindkét „nyelvet” beszélem, a rendvédelmi és a közigazgatási szférában dolgozókkal is megtalálom a közös hangot. Nem mellesleg: a hivatásomat se kellett feladnom, hiszen a leszerelésem után a tűzoltó egyesület elnöke lettem, önkéntesként tehát azóta is aktív vagyok.

Milyen előzmények után alakult meg a rendészet?

2018 táján a városvezetés felkérésére készítettem egy tervet a közterület-felügyelet megreformálására. Ez már a rendészeti igazgatósági szervezet koncepciója volt, amit később elfogadtak, majd az a megtiszteltetés ért, hogy megbíztak a vezetésével. Tavaly tavasszal állt fel a stáb és alakítottuk az irodát a Castrum épületében. Ma már közel húszan vagyunk, ezzel a létszámmal elég hatékonyan végezhetők el a feladataink.

Mik a jellemző problémák Szentendrén?

A Duna a legnagyobb kockázat. Itt van persze a Pilis, és egyéb polgárvédelmi és honvédelmi szempontokat is mérlegelünk, amikor kockázatelemzést végzünk, de egyértelműen az árvízveszély az, amire összpontosítanunk kell. A szervezeten belül aszerint kell csoportosítanom az erőket, hogy milyen problémát kell megoldanunk. Más a feladat rendkívüli időszakban, a helyreállításban és a felkészülési időszakban. A mi feladatunk a városi rendezvények biztonsági szempontú szervezése és lebonyolítása, és természetesen a klasszikus rendészeti, közbiztonsági, közrendvédelmi és bűnmegelőzési feladatokat is folyamatosan ellátjuk.

 

Milyen kihívást jelentett a rendészet számára a koronavírus-járvány?

Tavasszal átkerült a hangsúly a védelmi igazgatási polgári védelmi jellegű feladatok ellátására. A lakosság ellátásra szoruló részének ellátásában vettünk részt, egyik napról a másikra át tudtunk állni erre. Megvolt hozzá a felkészültségünk, az infrastruktúra és a humán-erőforrás. 

Milyen jogosítványaik vannak? Mit tehet és mit nem egy rendész?

A közterület-felügyeletről szóló törvény szerint a rendőrökéhez nagyon hasonlóak a jogosítványok. Fegyvert nem viselhet, de a kényszerítő eszközöket ugyanúgy használhatja, visszatarthat valakit, ha szükséges, akár meg is bilincselheti azt, aki nem működik együtt. Ha támadás éri, meg tudja védeni magát, van nála rendőrbot – leánykori nevén gumibot – és gázspray is. Ezekre persze ritkán, csak szélsőséges esetben van szükség. Szabályszegés esetén joga és kötelessége intézkedni, akár figyelmeztetéssel, bírság kiszabásával, feljelentéssel.

A most bevezetett korlátozó intézkedéseket, az este nyolc óra utáni kijárási tilalmat például ellenőrzik majd a rendészek?

Ezt a kötelezettséget a rendőrségre és a honvédségre testálja a törvény, de amiben a segítségünket kérik, abban most is közreműködünk majd. A helyes maszkviselés, a házi karantén vagy a kijárási tilalom betartásának ellenőrzésében például. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a tavaszhoz hasonlóan a városvezetés úgy dönt, csak helyi lakcímkártyával látogatható a Dunakorzó. Ezt betartatni nem kis feladat, erre is fel kell készülnünk. És ne felejtsük el, hogy kis szervezetként a megfertőződés veszélye nagy. Amennyire lehet, igyekszem az állományt megvédeni, de ezzel a kockázattal is számolni kell.

Milyen szempontok alapján választják ki a rendészet munkatársait?

Tudni kell, hogy ennek a munkának a társadalmi megbecsültsége nagyon alacsony, és e mellett a munkavégzés rendkívüli stresszel jár, amit hosszútávon is jól kell tudni kezelni. A rend és a normák betartása, betartatása iránti elkötelezettségnek nagyon magas fokon kell lennie a munkatársakban, ez az alapvető elvárásunk. Bár van két huszonéves kollégánk, akikről csak jót mondhatok, nem jellemző, hogy a fiatalok tolonganak ezért az állásért. Így nem könnyű egy homogén, gondolkodó, kreatív csapatot alkotni, de nem állunk rosszul. Tapasztalt, régi motorosok vannak köztünk. Többen több évtizedes rendészeti múlttal, tapasztalattal rendelkeznek, a többiek pedig szintén hosszú szolgálati évekkel rendelkező volt rendőrök.

Benyomásaim szerint többnyire bírálatok kereszttüzében végzik a munkájukat. Hogyan tudják ezt kezelni?

Fontos, hogy a támadások ellenére megőrizzük a higgadtságunkat, mindig szakszerűek és segítőkészek legyünk. Nagyobb városban ritkán fordul elő, hogy ugyanannál a balkanyarnál ugyanazzal a közteressel találkozik egy szabálysértő. Sokakból bizony agressziót vált ki, ha egy városi rendész szembesíti a szabályokkal, sőt az is, hogy egyáltalán megállítja. Hosszú folyamat, mire elfogadja a lakosság, hogy a közös szabályok betartása a célunk: hogy ne tegyük tönkre a természetes és az épített környezetet, hogy összehangoltabban tudjunk egymás mellett élni. Úgy érzem, az emberek többsége ezt belátja, és remélem, hogy idővel a ma még hangos kisebbség is elfogad majd minket. 

Az egyik legutóbbi konfliktus az volt, amikor október elején egy belvárosi baleset miatt kialakult dugót elkerülve többen a Dunakorzó felé kanyarodtak, ahova egyébként csak engedéllyel lehet behajtani. A városvezetés hasonló esetek kezelésére vis maior forgalomterelési rend kidolgozását kezdeményezte. Hogy áll ez a terv?

Forgalmi rendet megváltoztatni csak forgalomtechnikus mérnök tervei alapján, önkormányzati döntéssel lehet. Táblát elfordítani, letakarni vagy a hatályát figyelmen kívül hagyni csak rendőr jogosult, de ő is csak akkor, ha megvannak a személyi és tárgyi feltételek és a közlekedőket nem hozza ezzel nagyobb veszélybe, mint amiben vannak. A társadalmi elvárásnak megfelelni, hogy ne legyen fennakadás, a szentendrei útviszonyok miatt nem lehet úgy, hogy elterelési alternatívákat dolgozunk ki. Nem lehet a Dunakorzó felé csatornázni a forgalmat észak felé, ha a közlekedők nem elhanyagolható része száz méter múlva a lakótelepre tartva a Vasúti Villasorra akar kanyarodni. Tehát minden hasonló rendkívüli helyzetben a rendőrség dönt a közlekedésbiztonsági szempontok szerint az elterelésről, mi ehhez alkalmazkodunk és segítünk, ha kérik. Az októberi balesetnél négy kollégám vett részt a forgalom irányításában. A többiek a korzón fordították vissza az autókat, legalább harmincat. Közülük mindössze ketten nem voltak hajlandóak együttműködni, ők természetesen bírságot kaptak.

Változik-e a forgalmi rend télen a Dunakorzón?

Ennek a részleteit nem ismerem, még nem egyeztettünk róla. (Az interjú november 10-én készült – a szerk.) Úgy látom: nehéz, de sokáig nem odázható döntést kellene hoznia a városvezetésnek arról, hogy mit akar a Dunakorzóval. Kitartunk-e az eredeti koncepció mellett, ha a források egyelőre nem is állnak rendelkezésre, hogy igazi korzó legyen, ahol nincs helyük a gépjárműveknek? Vagy elengedjük ezt, és az ellenérdekeltek – vélhetően a kisebbség – nyomására visszaengedjük a forgalmat? Rendészként azt kell mondanom, hogy a legkevésbé jó, ha a szabályokat folyamatosan változtatjuk, mert az mindig kockázat, több balesettel, szabálysértéssel jár. 

A fővárosi dugókat idéző közlekedési helyzet régóta központi téma a városban. A forgalom vizsgálata, a lakosság igényeinek minél alaposabb felmérése folyamatban van. Rendészként milyen kiutat lát?

A 11-es út forgalma összetett, Szentendre határain jóval túlmutató kérdés. Ha röviden kell válaszolnom, az egyik közös akarattal és jelentős forrásbevonással járó megoldás a lámpás csomópontok helyett, ahol ez átalakítható, körforgalmak építése lehetne. A másik – népszerűtlen – javaslatom az önmérséklet. A tömegközlekedés és a kerékpáros infrastruktúra fejlesztésével ösztönözni kellene a lakosságot arra, hogy kevesebbet használják az autókat. Tudom, a járványveszély idején ez most különösen nehéz, és nem igazán alkalmas a pillanat most arra sem, de ha a szülők támogatnák, sokat jelenthetne a tervezett iskolabuszok forgalomba állítása is.

 

Tél közeledtével fokozottabb veszélynek vannak kitéve a hajléktalanok. Mit tudnak tenni értük a rendészek?

Körülbelül húsz hajléktalan él a városban, a többségüknek szentendrei lakcímkártyája van. Ebben a kérdésben is igyekszünk középen állni. A türelmetleneknek elmagyarázni, hogy ez nem rendészeti kérdés, hanem társadalmi, és a hajléktalanoknak is vannak jogaik. Másrészt meggyőzni azokat, akik az utcán ülő, fekvő embernek ételt, italt, ruhát és takarót visznek, hogy mindezt inkább vigyék a hajléktalanszállóba, ahol biztonságos környezetben tudnak tisztálkodni és étkezni az utcára került emberek. Ezzel tesznek jót nekik, nem azzal, ha az utcán adják oda nekik, amivel segíteni szeretnének.

Mi az a fejlesztési cél, amit szeretne elérni a rendészet vezetőjeként?

Az igazi a 24 órás szolgálat lenne. Ehhez még öt fő kellene. Akkor tudnánk olyan szolgálatot is biztosítani, mint például a térfigyelő kamerák folyamatos figyelése. Cserélgetve egymást, mindig lenne egy kolléga, aki követné a kameraképet és szükség esetén tudná mozgatni a járőröket. A technika már megvan hozzá. 

 

A minap bejelentett önkormányzati döntés szerint módosultak a behajtási engedélyek, a súlykorlátozás mértéke Szentendrén. Hogyan lehet érvényt szerezni ennek a döntésnek?

A város közúthálózata nem tudott lépést tartani a város növekedésével. Az önkormányzati beruházással, sokszor lakossági hozzájárulással, úgynevezett 1+1 konstrukcióban megépített új utak ugyanakkor olyan rohamos ütemben mennek tönkre, hogy valamit lépni kellett. A leghatározottabb intézkedésekkel remélhető csak, hogy az új utakra fordítható pénzt ne a hibák javítása eméssze fel. Lehet mondani, hogy a súlykorlátozás szigorítása nem fejlesztésbarát lépés, de aki olyan helyen lakik, az pontosan tudja, hogy azok az utak, amelyekre több tízmillió forintot költöttek, sok helyütt milyen katasztrofális állapotba került egy-két év alatt. Nagy tömegű járműveket ezért nem fog beengedni a közútkezelő. A kamerarendszernek ebben is kulcsszerepe lesz.

Az interjút készítette: Bellai László

Megjelent a Szentendre és Vidéke 17. számában.