Az ezerkilencszázötvenes években nem szűnt meg az országban az örökös költözködés. Az állandó változások folyamatos nyugtalanságot szültek. Senki sem ott tevékenykedett, ahová való volt, pedig a lepusztult ország számára az lett volna a nyereség.

A földművesek gyerekei a nehéziparba vándoroltak, az értelmiségiek kétkezi munkára, az anyák másokra, idegenekre bízták kicsinyeiket, és a művészek agitációs propagandát folytattak.

Sok helyen hiányoztak azok a férfiak, akik elestek a háborúban vagy fogságban sínylődtek, és az elpusztult településeket sem sikerült még helyreállítani. Mind megannyi ok a keresgélésre, a nyugtalanságra, a vándorlásra.

Az ötvenes évek elején, brutális erőszakkal sok családot ki is telepítettek a fővárosból. Leszórták őket az Alföldre, a tanyavilágba vagy más vidékre, földet művelni. Otthonuk, ingóságaik szabad préda lett, ők alig vihettek magukkal valamit.

Így hát nálunk még akkoriban is dúlt a háború, és akit elkerült, még lélegezni se mert, nehogy őrá is valaki felfigyeljen. Most már nehéz érzékeltetni, hogy mit jelentett éveken át így élni, és sohasem tudni, mikor szakadhat ránk is a bűnösség vádja, ártatlanul. Az ilyen állapotnak mégis van egy pozitív haszna azokra nézve, akik nem sározták be magukat se vérrel, se árulással: az, hogy megkapaszkodnak egymásban. És ha már egypáran hisznek egymásnak, akkor azon a kis ponton emberi élet van és vonzóereje el sem titkolható.

Mindazok, akik ismertek minket azelőtt és most, amikor a becstelenség vízözöne és a hitetlenségé alig hagyott épen valamit, úgy tapadtak hozzánk, mint az egyetlen szalmaszálba, ami még megmaradt. Senki sem hívta őket, senki sem rendezett számukra még egy külön délutánt sem. Éltük a magunk nagyon nehéz életét, ahogy lehetett, de barátaink száma napról napra növekedett.

És amikor nyáron a hőség elől felkerestük a mi régi, gyerekkori tanyáinkat a Duna partján, ott is egyre többen lettünk. Nem voltunk mi akkor úri kempingezők, akik magukkal viszik városi kényelmüket. Nagy igényű filozófiai vitákat se tartottunk, pedig abban otthon voltunk. Az élet most más oldaláról adta fel a leckét nekünk. A gyermekeinket és a lelki gyermekeinket kellett megtanítani arra, hogyan kell élni.

Nem csináltunk mi semmit, csak nagyokat úsztunk. Kisimogattuk tépett lelkünk ráncait az áldott nyári napsütésben, és felhívtuk mások figyelmét arra a végtelen gazdagságra, amit különösen nyáron, itt a hömpölygő folyam partján, ingyen kínál az élet.

Akkoriban árusították ki Pesten a háborús katonai sátrakat. Ezek a sátrak a mostani luxus sátrakhoz képest nagyon egyszerűek voltak, mégis gombamód lepték el a Duna népszerű partját a Derecskei-forgónál.

Városunk tele volt menekült családokkal és mindenütt voltak gyerekek. Ezek a gyerekek együtt jártak iskolában, együtt ismerték meg a folyópart örömeit. Egyik a másiknak adta a hírt: Pesten sátrat lehet kapni száz forintért. Elég volt nekik egy darab szalonna kenyérrel, vagy ha az se jutott, hát néhány szem krumpli vagy kukoricacső, amit megsütöttek parázson, de nem cseréltek volna senkivel.

A szentendrei gyerekek számára a Derecskei-forgó volt a paradicsom! Focicsapat a kamaszoknak, esőtől védett sátor a csecsemőknek, pihenés a kimerült anyáknak, ismerkedés a fiatalságnak, téma a festőknek, emberi sorsok kitárulása az íróknak, rőzse az ebédfőzéshez, egy egész folyam a mosáshoz, keringve szálló gólyák és este a tücskök, fehér gőzősök és fekete halászladikok. Színes kavicsok a víz peremén és csúszda az iszapos partokon. Vízparti szeder és ízletes fűzfagomba. És napfény, napfény, napfény, ami igazzá teszi az ember gondolatait.

Most annyi év után is meghatottan gondolok vissza, hogy a keresetlen együttélés a természettel milyen csodákra képes. Olyan embereket egyesített egy nagy szellemi-lelki családdá, akik különben még tán köszönőviszonyban sem lettek volna egymással. A társaságnak volt egy magja, és az maga is széles létszámú volt: a mi kiterjedt családunk. De hogy a többiek milyen törvényszerűség folytán csapódtak hozzá, azt nehéz eldönteni. […]

A kívülállók néha mosolyogtak rajtunk, mert a csoportnak megvolt a sajátos jellege. Talán egy évtizeddel előbb, mint a világ fiataljai, negligálta a sznob, polgári eleganciát, kialakítva egy lezser, sokszor koldusos, de nagyon testhezálló és célszerű dunai ruházatot, megkönnyítve és egyszerűsítve ezzel a társaik ilyen természetű gondjait.

Ez az időszak még azokra az évekre esett, amikor senkinek nem volt feleslege se ruhában, se élelemben. Minden élelmiszer ki volt adagolva. Vagy jegyrendszerbe tartozott, vagy még jegy nélkül se volt hozzáférhető. A feketéző kufárok elkerülték a tábort. Az ő törvényüket mi meg se tudtuk volna tanulni. Minden falat kenyér arany volt a szánkban és a rávaló még inkább. […]

Mégis volt már ekkor is valami, ami szabad prédát jelentett mindenkinek. Nagy kerek fatálban állt a sátor közepén: a só. És volt valami balzsamosan jó érzés abban, mindenki ugyanabból a tálból sózhatta a zsíros kenyerét, vagy a retkét. És mindenki szájában szétolvadt ugyanaz a közös íz, ugyanaz a lelke minden elemózsiának.

És hogy ez nemcsak szimbólum volt, próbálja meg valaki, mit jelent a Duna-parton a legfinomabb étel is, ha történetesen otthon maradt a só. […] 

Pirk Jánosné Remsey Ágnes