2020. 08. 08.

szombat

SZENTENDRE időjárás

A dal a miénk

2020. július 08., 15:18

„Lehet másé a vétkem és másé a múlt,

Lehet másé a csillag, ha a fénye kigyúlt

Lehet másé a mennybolt, s amin fekszünk a rét

De ha visszhangzik bennünk:

A dal, a miénk!…”

Szentendre művészváros.

A mondat gyakran elhangzik a különböző televíziós műsorokban, s rendszeresen mondják a Dumtsa Korzón végigsétáló olasz, orosz vagy izraeli turistacsoportok idegenvezetői is. S nincs eben semmi túlzás, mi, helyiek ezt pontosan tudjuk, és büszkék vagyunk rá. Büszkék a sikátorokra, városunk különleges hangulatára, a színes házakra, a hömpölygő, fröcskölő Duna közelségére, a megannyi fröccsel és sült libacombbal teli teraszra, és mindenekelőtt azokra a művészekre, akik velünk, közöttünk élnek. Szerencsére van belőlük bőven. Írók, zenészek, festők „menekültek” ide annak idején a főváros nyüzsgése, zaklatottsága, túlzsúfoltsága elől, s kerestek olyan alkotói légkört, amelyet Szentendre már-már tökéletesen biztosít. Könyvet írhatnánk a városhoz köthető, itt hosszabb-rövidebb időt eltöltött képzőművészekről, vagy a zenei élet kiemelkedő alakjairól. De nem kell időutazáson részt vennünk ahhoz, hogy közönségkedvenccel találkozzunk. S ha már az LGT számával indult ez az írás, akkor úgy lehet elénekelni egy mámoros nyári estén a Fő téren ballagva a Dal a miénk című számot, hogy közben összefuthatunk Karácsony Jánossal. A hatvannyolc esztendősen is rendkívül fiatalos, és a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett James ízig-vérig szentendrei.

„Nem sokat kell számolgatnom, hogy pontos adattal szolgáljak, harminchárom esztendeje élünk a feleségemmel s a gyermekeimmel ebben a gyönyörű városban, és most már túlzás nélkül vallhatom magam szentendreinek. Merthogy még láttam annak idején a kissé poros várost, és átéltem a fejlődését, és büszke vagyok rá, hogy idetartozom. Érdekes, hogy az LGT-vel mindössze egyszer koncerteztünk itt, még a hetvenes évek végén, a Művelődési Házban. Azóta többször is volt alkalmam zenélni egyedül vagy valamilyen kísérettel különböző rendezvényeken, leginkább városi ünnepségeken. A járvány miatt rendkívül visszavonult életet éltem, a koromnál fogva vigyázni kell magamra, de már alig várom, hogy újra a Fő téren vagy a Templomdombon sétálhassak. Ezek a kedvenc helyeim, igaz, ez leginkább tavaszra és őszre érvényes, amikor a mi különleges hangulatú városunk már nincs annyira tele a világ minden tájáról érkező turistákkal…”

S ha már zenésszel kezdtük, folytassuk is egy másik muzsikussal, a magyar könnyű- vagy nem is annyira könnyűzene egészen különleges, utánozhatatlan alakjával, Waszlavik Gazember Lászlóval. Nos „Gazi”-ról senki sem mondaná meg, hogy már ő is hatvannyolc esztendős. Ha valaki látja sétálni azzal a sajátos huncut mosollyal a szája szegletében, úgy gondolhatja, hogy neki sikerült megállítani az időt. A Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett hagyományőrző, aki népdal, sztyeppi, szimbolika és Csontváry-kutató, valóban nem öregszik.

„Talán a hetvenes évek végén kerültem Szentendrére, illetve ide a környékre, azóta ez a centrum, ez az élettér. A Dunakanyar az otthonom, éltem Budakalászon, Leányfalun és persze Szentendrén, most például a Szentendrei-sziget jelenti a biztos hátteret számomra. Gyakran kérdezik tőlem, mikor lesz koncert, mikor játszom, mikor zenélek újra, merthogy így és ezáltal ismert meg a nagyközönség, és én azt mondom, hogy már fontosabb, jóval fontosabb a tudományos munka, a szimbolika, a kutatás, mint a muzsika. Negyvenezer forint nyugdíjból nem egyszerű megélni, ez már a művészemberek sajátossága és keresztje, amit cipelnek magukkal, de nem panaszkodom. Rendszerint biciklivel vagy gyalog közlekedem mindenhová, és keresem az új és még újabb kihívásokat. Például most a festészetben, és soha nem fogok elszakadni Szentendrétől.”

Az 1975-ben született Horváth Bence a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanult, 1998-ban lett tagja a Budapesti Fesztiválzenekarnak, majd 2000 óta a Liszt Ferenc Kamarazenekarban játszik. A nagybőgő nagymestere.

„A kétezres évek elején költöztünk a fővárosból Szentendrére feleségemmel, aki akkor Vácott tanított, én pedig Óbudán, és úgy gondoltuk, valami köztes megoldást kerestünk, egy olyan helyet, ami mindkettőnk számára ideális helyszínt jelent. Egyértelműen Szentendre tűnt a legvonzóbbnak már akkor is, s amikor ideköltöztünk, úgy éreztük, mintha mindig is ide tartoztunk volna. Óriási hatással volt ránk a kisváros atmoszférája, nyüzsgése és a különböző művészetekhez való viszonya. Szerencsére nekem is megadatott, hogy a városka több pontján is játszhattam, felléphettem a Fő téren, a Péter-Pál templomban. Legutóbb pedig mintegy a járványból kiszabadulva, a szabadság érzésétől mámorosan a Bükkös-parton Bachot játszottam, s mondhatom, jólesett a lelkemnek.”

A Neoton együttes megannyi generáció kedvence, örökzöld slágerek sokaságával ajándékozták meg a közönséget – és fergeteges hangulatú koncertekkel városunkat. Sokan tudják, hogy Csepregi Éva is itt él közöttünk.

„Az én szentendrei történetem a kilencvenes évek közepén kezdődött, amikor a fiam még kicsi volt, és ebben a városban kellett találkoznom valakivel. Maga a helyszín olyan hatással volt rám, hogy azt mondtam, nekem, nekünk itt kell élnünk, ebben a városban. Éltem jó néhány évet Tahiban is, ám az utóbbi esztendőkben visszaköltöztem Szentendrére, és nap mint nap élvezem mindazt a csodát, amit a kedvenc településünk megad a lakóinak. A sétákat a belvárosban, a Duna-partot, a Kacsakő bisztró hangulatát és környékét, a Napórás-házat, és feltöltődöm már a látványtól is. Várom, hogy újra koncertezhessünk itt, s remélem, hamarosan eljön a pillanat, hogy Szentendre visszanyeri, visszakapja a járvány előtti, semmihez sem fogható karneváli hangulatát.”

Tímár Sárának nemcsak a szépsége, a tehetsége is különleges. A Junior Príma díjas énekes, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékén szerzett előadói és tanári diplomát, megannyi formációban szórakoztatja a közönséget.

„Nyolcéves korom óta élek Szentendrén, és el sem tudom képzelni magam máshol. A világ telis-tele van gyönyörű helyekkel, de az én szívem és lelkem ezé a városé, hálás vagyok a sorsnak, hogy Erdélyből származó férjem ugyanezt érzi és gondolja az otthonunkról, a városunkról. A település tökéletes harmóniát biztosít számomra, és ez művészemberként fontos nekem. Énekelek a Sebő együttesben, a Dalinda énekegyüttes alapítójaként is színpadra lépek, a magyar népzene kiemelkedő előadóival koncertezhetek. A helyi református gimnáziumban végeztem, annak idején zongorázni is tanultam, de a népdal, a népzene az igazi utam és szenvedélyem, no meg a helyi Duna-part, a korzó és a patakpart…”

Hallgatjuk őket, tapsolunk nekik, és büszkék vagyunk rájuk.

A dal a miénk. Az énekesekkel, a zenészekkel, a képzőművészekkel – a művészetükkel együtt.

Sinkovics Gábor