Baksai József: Hajnalcsillag 2015., 150×100 cm, olaj, vászon
A mű megtekinthető a Városháza előterében, Városház tér 3.
BAKSAI JÓZSEF
Munkácsy-díjas festőművész
1957-ben született Budapesten
1982 óta több száz csoportos és egyéni kiállítás résztvevője
1985-90 Magyar Képzőművészeti Főiskola, festő szak, és rajz, művészettörténet, ábrázoló geometria tanár szak
1993-1995 Felvételi előkészítő rajzszakkör vezetője
1995 Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskola – akkor Ars Hungarica Művészeti Szakközépiskola – Festő szak szakmai program létrehozója
1995-2011 az Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskola festészet, rajz és művészeti anatómia tanára, festőszakvezető tanár
1996 Nyári vizuális kommunikáció tanártovábbképzés – szakmai program kidolgozója
2006-2010 az Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskola igazgatója.
2006-2011 az Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskola a Magyar Képzőművészeti Egyetem Gyakorlóhelye – az egyetem által kinevezett gyakorlatvezető tanára
2000-2010 az Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskolát fenntartó alapítvány kurátora
2009 Alapfokú Művészetoktatási Intézmények Ellenőrző Bizottsági tagja az NSZFI megbízásából
MŰVEI KÖZ- ÉS MAGÁNGYŰJTEMÉNYEKBEN
Musée 2000, Luxemburg, Új Vizuális Kultúra Alapítvány, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, Paksi Képtár, Paks, A Magyar Grafikáért Alapítvány, Budapest, Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján, Gaál Imre Múzeum, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, Tragor Ignác Múzeum, Vác, Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár, Ferenczy Múzeum, Szentendre, Kugler Gyűjtemény, Hoffmann Gyűjtemény
A spirituális és az anyagi világ, a kelet és a nyugat, a világosság és a sötétség, a tápláló víz, föld, ég, levegő és a centrális elemként megjelenő egyetlen tárgy mint az alkotónak, az embernek a metaforája egyesül Baksai József végtelenül egyszerű szimbolikájában.
Az Ihung bzed, a koldulótál, vagy alamizsnás edény, az egyik állandó motívuma jelenik meg itt kiállított festményén is. A buddhista szerzetesek mindennapjait végigkísérő, szakrális,
archaikus hagyományokat követő, legfontosabb személyes tárgya
készülhet fémből, vagy időtálló agyagból, szigorúan három méretben. Az európai ember szemében kínáló tálnak, vázának, vagy valamiféle lavórnak tűnő tárgy a szerzetesek számára a világmindenség szimbóluma, amiben minden földi kincsük összegyűlik. A fügefa alatt éhező, egyre fogyó energiákkal mantrázó aszkéta Bodhisattva, egy fiatal nő (Sujata) étel felajánlásának hatására ismerte fel az arany középút
fontosságát, és tette szerzetestársai számára a legfontosabb személyes tárggyá a kolduló tálat. Ebben tartják ruháikat, övüket, borotváikat, vízszűrőiket is, azért láthatunk hatalmas edényeket a vándorló szerzetesek kezében.
Átvitt értelemben szellemi bázisuk földi tárgya, Buddha tanításainak gyűjtőhelye is lett az edény, amiknek befogadása, gyakorlása a szerzetesek egész életét meghatározza. Ezzel a tárggyal kapcsolódnak a külvilághoz, kommunikálnak, éppúgy, ahogy a művész a művein keresztül jut el a közönséghez.
A „tál” így válhat akár a művészetnek a metaforájává is, hiszen az alkotó teljes eszközkészletét és szellemi bázisát halmozza bele egyetlen műbe, egyetlen edénybe. Eldöntheti, hogy teljesen megtölti-e, elzárva magát a külvilágtól, vagy kiüríti-e, annak érdekében, hogy benne éljen a mában, és annak változó, építő impulzusainak helyet hagyjon.
Muladi Brigitta
