Platthy Iván, volt címzetes államtitkár negyvenöt éve él Szentendrén. 1989-ben az ő feladata volt az állam és az egyházak párbeszédének elindítása, s köztük a mellérendelt viszony kialakítása. Szentendréért végzett tevékenységéért idén augusztusban Pro Urbe díjban részesült.

 

A főiskola elvégzését követően tanárként, majd népművelőként dolgozott, ám viszonylag rövid időn belül a Művelődésügyi Minisztérium munkatársa lett. Milyen körülmények alakították a pályáját?

1962-ben szereztem diplomát a bajai tanítóképző főiskolán. Itt ismertem meg a lajosmizsei születésű menyasszonyomat is, és amikor végeztünk, fészekrakó házaspárként – a megyék által adott javaslatok közül – Táborfalvát választottuk lakóhelyünknek, hogy közel maradjunk a feleségem egyedül élő édesapjához. Ismeretlenként érkeztünk, így nagyon fontos kérdés volt, hogy befogad-e bennünket a település. Naponta két iskolában tanítottam, ami azt jelentette, hogy hét kilométert gyalogoltam Táborfalva és Örkénytábor között, míg egy nap felkeresett a helyi vasbolt vezetője egy kerékpárral, mondván „tanár úr, talán ezzel könnyebb lesz…” Ekkor éreztem először, hogy a falu „lát” engem, elismer és bizalommal van felém. 

Milyen pedagógus volt ön?

Én azt szoktam mondani, hogy a gyerekben a gilisztán kívül más is mozog, és azt egy pedagógusnak meg kell látnia, sőt, ki kell aknáznia, hogy előbújjon az igazi énje. És ezek a dolgok elsősorban a készségtárgyakhoz köthetők. De a befogadásunkért tanúsított hálám jeléül arra is elkezdtem figyelni, hogy mit tudok segíteni a település szellemiségének a fejlesztésében is. Például amikor Táborfalva a húszéves fennállását ünnepelte gyűjtést, majd helytörténeti kiállítást rendeztünk a művelődési házban. 

Innen eredeztethető a népművelői munkássága?

Az ilyen jellegű részvételeimnek volt köszönhető, hogy 1968-ban egy nap felkeresett a járási tanács elnöke, hogy a járási művelődési osztályon művelődésfelügyelőt keresnek, amely funkció gyakorlatilag a népművelőnek felelt meg, és rám gondoltak. Azt kértem feltételként, hogy egy év múlva üljünk össze, és nézzük meg, tényleg erre gondoltunk-e. Így is történt, és bár marasztaltak, én azt mondtam, hogy ezt a feladatot íróasztal mögül nem lehet ellátni. Tizenhét község tartozott a járáshoz, és én akkor már tudtam, hogy ezzel a tizenhét községgel együtt kell lélegezni ahhoz, hogy a járás és a helyi tanácsok jó, a települések lakosaiért való döntéseket tudjanak hozni. Azt kértem, hogy legalább heti két napot hadd legyek kint a falvakban. A kérésemet akceptálta. Ezekkel a községekkel mind a mai napig megvan a kapcsolatom…

Hogyan került végül a minisztériumba?

A Művelődésügyi Minisztérium Közművelődési Főosztály vezetője 1973 végén megkereste a járási tanács elnökét, hogy mindezt csináljam országos szinten. Nehezen engedtek el, de azt mondtam, nem veszítenek el, hiszen magasabb szintről tudom majd őket is segíteni. Érdekesség, hogy az utódom Biczák Péter, a Pest Megyei Könyvtár későbbi igazgatója lett. A minisztérium 1974-ben kettévált, s mivel én voltam az egyedüli, aki közigazgatási gyakorlattal rendelkezett, a Kulturális Minisztérium és a tanácsok kapcsolatának koordinálására létrejött Tanácsi Főosztályra kerültem. Amikor a két minisztériumot 1982-ben újra összevonták, Pozsgay Imre miniszter úr kért fel, hogy szervezzem meg az összevont minisztérium Tanácsi Főosztályát.

Visszatérve az első kérdésére, azt kell mondjam, hogy a pályámat a feladatokra való felkérések alakították, és ennek az alapja mindig a bizalom volt. 

Volt rá példa, hogy nemet mondott?

Az a helyzet, hogy a tisztesség mindig is azt mondatta velem, hogy amikor valaki látott bennem valamit, amivel én az ő munkáját segíteni tudom, akkor nem utasíthatom vissza. Az egy másik kérdés, hogy ilyenkor meg kell találnod azokat a veled hasonlóan gondolkodókat, akikkel csapatban tudsz majd együtt dolgozni. Én akkor megszerveztem ezt a főosztályt és végül 1989 nyaráig több miniszter alatt végeztem ezt a munkát. Aztán amikor 1989. július 1-jével, a Németh-kormány idején jogutód nélkül megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, Glatz Ferenc, akkori művelődési miniszter felkért, hogy szervezzem meg a minisztérium és az egyházak kapcsolatának a koordinációját. Vagyis megint csak a „párbeszédet”…

Az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnését követően 1989-ben arra kapott felkérést, hogy szervezze meg a Művelődésügyi Minisztérium képviseletében az állam és az egyházak kapcsolatának koordinációját. Mit jelentett ez a feladat?

Az volt a cél, hogy az állam az egyházakkal közösen alakítsa ki az ezentúl mellérendelt viszonyon alapuló párbeszédet, illetve ennek a jogi és gyakorlati rendszerét. Ennek eredményeként született meg a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény, teljes szabadságot garantálva minden magyar állampolgárnak, hogy szabadon gyakorolhassa a hitét, illetve rögzítette azt is, hogy az állam az egyházak belső életébe nem avatkozik be. A törvénytervezet 1989 augusztusára olyan állapotban volt, hogy egy kormányküldöttséggel elvittük Vatikánba, mintegy garanciaként a diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele érdekében. A jogszabályt 1990. január 24-én elfogadta az országgyűlés, én pedig ezt követően négy kormány alatt végeztem az állam és az egyházak kapcsolatának koordinációját.

 

Ön volt tehát annak a párbeszédnek az elindítója, amely több évtized elnyomás után az állam és az egyház mellérendelt viszonyára épült. Az elmúlt harminc évre visszatekintve, hogyan látja ezt a kapcsolatot?

Az említett törvénnyel elindult egy közösen kialakított fölfelé ívelő pálya, de ez a törvény ma már nincs meg, pontosabban, nem az eredeti formájában létezik. Ennek az ívnek az alapja a jogszabály preambulumában foglalt azon jogalkotói szándék volt, hogy az állam elő kívánja segíteni az egyházak társadalmi szerepvállalását. Amikor néhány év múlva minden részletjogszabállyal készen voltunk, szerettem volna tudni, hogy jó úton járunk-e, ezért 1997 márciusában összehívtam egy világkonferenciát, amelyen a volt szocialista államokon túl a nyugati világ államai, sőt a Vatikán is képviseltette magát, társrendező szervezetként az ENSZ mellett működő IRLA (Nemzetközi Lelkiismereti és Vallásszabadság Világi Szervezete) és az Európa Tanács elnöke is. Összességében az a megállapítás született, hogy ez egy magyar modell, amit jó lenne, ha a világ minden országa megismerhetne. Az utolsó napon egy tizenöt pontos Budapesti Ajánlást dolgoztunk ki, amelyet négy nyelvre lefordítva küldtek el kétszázhúsz országnak. Annyi pozitív visszajelzés érkezett, hogy újabb világkonferencia szervezésébe fogtunk Párbeszéd az Emberért címmel. Ennek célja a XXI. század kihívásaira adandó közös gondolkodás lett volna, mint például a klímaváltozás, a megbékélés, a migráció és a szegénység aktuális kérdései, melyeket az egyházak és a Magyar Tudományos Akadémia szakértői dolgoztak ki, méghozzá azzal a szándékkal, hogy az állam és az egyházak közösen adjanak rájuk válaszokat és cselekedjenek. Az eseményt Al Gore, akkori amerikai alelnök nyitotta volna meg a hazai baptista egyház felkérésére. A forgatókönyvet át is adtuk az akkor hatalomra lépő első Orbán-kormány illetékesének, de érdemi reakciót azóta sem kaptunk rá.

És nem sokkal ezután ön nyugdíjba is vonult.

Az új kormány egy egészen új struktúrát talált ki, s eleve azt a feladatot, amit én címzetes államtitkárként láttam el, négy szinttel lejjebb, Kulturális Minisztériumi helyettes államtitkári rangra rendelte. Ezzel a koordináció egy sokkal alacsonyabb szintre sodródott. A másik problémát pedig az jelentette, hogy hozzányúltak a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvényhez, és megtörték azt a mellérendelt viszonyt az állam és az egyházak között, amelyen mi éveken át dolgoztunk. Én akkor már a hatvanadik életévemet betöltöttem, így 1999. január 1-jétől nyugdíjba vonultam, ám azóta is e téma elkötelezettjeként dolgozom. Voltak évek, amikor tanácsadói feladatokat láttam el, illetve Pécs kért fel arra, hogy segítsem az önkormányzat és az egyházak párbeszédét.

Volt-e önben valamilyen vágy, vagy elképzelés a munkássága eredményét illetően?

Az ember azt mondja, hogy azért van a földön, hogy javítsa, vagy legalábbis elősegítse azoknak a közösségeknek az életét, akiket rábíztak. Azt is lehetne mondani, hogy ez egy misszió, amit addig érdemes csinálni, amíg azt kérik. S ezt egyébként folytatom a családon belül is. A Platthy közel nyolcszáz éves felvidéki nemesi család, akik ma már szinte a világ minden táján élnek. Négyévente találkozókat szoktam rendezni, mert azt gondolom, hogy az élőknek kötelessége átadni az ősök példaértéket jelentő üzenetét. 

Az ön családja esetében mi az ősök üzenete?

A példákat adom tovább, amelyek olyan támpontokat jelenthetnek, amelyek a génjeinkből és nem színekből adódnak. Családunk története ismert 1247-től egészen a napjainkig. számtalan olyan történetet ismerünk, melyek arról szólnak, hogy a Platthyak különböző sorsfordító időszakokban miként álltak ki a nemzet, a család, a hitük és a hovatartozásuk mellett, és ezek megismerése sokat segít abban, hogy a gerincünk is másként formálódjon. Mindemellett a festőművész édesapám, Platthy György szellemi örökségét is ápolom, aki a ’60-as években elsősorban a rajzpedagógusok számára megírta a Népművészet című tankönyvet, és ahol ma erre érdeklődés mutatkozik, viszem az ő vizuális örökségét is. Legutóbb például Gödön, a Búzaszem Katolikus Általános Iskolában a Népművészet a vizuális nevelésben címmel tartottuk a IV. Platthy György Emlékkonferenciát. 

Idén novemberben negyvenötéve annak, hogy a családjával Szentendrére költözött. Miért ezt a várost választották lakóhelyül?

Akkor kezdtünk el a költözésben gondolkodni, amikor 1974-ben a Művelődésügyi Minisztérium munkatársa lettem. Budapesten nem tudtak számunkra lakást biztosítani, Szentendrét pedig onnan ismertem, hogy a népművelők képzését zömében itt végezte a Pest Megyei Tanács, és megtetszett nekem ez a kisváros. Akkoriban épült a Felszabadulási lakótelep, amelyben a megyének volt két százalék tanácsi kijelölésű szövetkezeti lakás vásárlási jogköre, és a minisztérium segített, hogy ezzel élve, itt vehessünk egy lakást. Két kislánnyal érkeztünk, a feleségem a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában kezdett el tanítani. De már akkor említettem Marosvölgyi Lajosnak, az akkori tanácselnöknek, hogy ha bármikor hallana olyasvalakiről, aki a kertes házát elcserélné egy 55 nm-es összkomfortos lakásra, szóljon nekünk. Erre öt évet kellett várnunk, mikor is egy egyedül élő idős úr Zúzmara utcai házára cseréltük a lakásunkat. Azóta is itt élünk. 

Említette, hogy nyugdíjazása után Pécs várost is segítette az önkormányzat és az egyház közötti párbeszéd elősegítésében, vagyis nemcsak a rendszerváltás előtti tanácsok és az állam működése terén rendelkezik tapasztalattal, hanem az önkormányzatok életébe is belelátott. Hogyan látja ma a helyzetüket?

Siralmasnak. Azt gondolom, hogy van egy alapkérdés, ami az önkormányzatok létét, vagy nemlétét határozza meg, s ez centralizáció, vagy decentralizáció kérdése. A rendszerváltást megelőzően, de még azt követően is az államigazgatás folyamatosan a decentralizációban gondolkodott, ha a tanácsokról és az önkormányzatokról volt szó, vagyis az önállóságukat és a helyi szervek hatáskörét erősítette. Manapság ez nem így van, és ez nem jó, mert meggyőződésem, hogy legyen szó bármiről, a hatáskört oda kell telepíteni, ahol a feladat is jelentkezik. A mai helyzetet nem tartom fenntarthatónak, a józan ész nem ezt diktálja, és ha nem történik változás jogszabályi szinten, a lakosság szolgálatára hivatott önkormányzatoknak partnerekre lesz szükségük a működésük biztosításához.

Kik lehetnek az önkormányzatok partnerei manapság?

Ha jól emlékszem, annak idején Dietz Ferenccel beszélgettem arról, hogy Szentendrének rengeteg értéke van, de nem látszanak. Mindenre az volt a válasza, hogy nincs pénz, mire én azt válaszoltam, hogy sok minden van, ami nem a pénzen, hanem a kapcsolatokon múlik, és a sokfajta érdekeltség a települést színesebbé tudja tenni. Természetesen a legjobb partnerek – széleskörű kapcsolataik révén – az egyházak lehetnek, hiszen ők nem kötődnek kötelező közigazgatási határokhoz, valamint a testvérvárosok, a nemzetiségi szövetségek.

Tudna példákat mondani?

Például azt mondom, hogy van tizenegy testvérvárosunk. Honnan tudja Szentendre lakossága, hogy milyen nemzetközi kapcsolatrendszere van? Első lépésben ezt meg kellene mutatni például úgy, hogy a Duna-korzó kandeláberein meg kellene jeleníteni testvérvárosok országainak zászlóit, és szemmagasságban a testvérváros címerét. Így aki itt él, vagy aki ide érkezik, egyből látja, hogy nekünk vannak német, vietnámi, olasz, francia, finn, angol, horvát, román és szerb kapcsolataink, és akár fel is kereshetik a kapcsolattartókat. Ráadásul mindig is azt szorgalmaztam, hogy a testvérvárosi kapcsolataink soha ne protokollárisak legyenek, hanem családok közötti, hiszen ettől sokkal élőbbek, kézzelfoghatóbbak lesznek. Nekünk is volt testvércsaládunk, egyik évben itt, másik évben ott találkoztunk rendszeresen, megismerve országaink értékeit. 

De ettől még az alapvető problémáink nem lesznek megoldva…

Rendben, mondok példát az utakra is. A Duna-korzót nem kaviccsal kellett volna leszórni! Díszburkolat kellene, amire az a válasz, hogy nincs rá pénz. Én meg azt mondom, hogy nem is kell, csak szervezés kérdése az egész. Mert mondhatjuk azt, hogy lemérjük, hány négyzetmétert kellene lerakni, és egy műkövessel legyártatunk ennek megfelelő számú téglalap alakú műköveket, és meghirdetjük, hogy azt bárki darabonként megvásárolhatja, s a nevét feltüntetjük rajta. Számtalan nemzetközi példa igazolja, hogy rövid időn belül el lenne adva a szükséges mennyiség, hiszen, aki szereti a várost – mert itt él, vagy mert ide jár – megveszi, hogy a város iránti tiszteletét és szeretetét ily módon is megörökítse.

 

Ön aktív részese volt a Wertheimmel való testvárosi kapcsolatunk kialakításának is. 

Ráadásul ma már nagyon kevesen tudják, hogy miért épp Wertheim, és miért nem másik város lett a testvérünk. 1985 táján négy nyugatnémet város pályázott Szentendre testvérvárosi címére (Gauting, Stollberg, Gross Biberau és Wertheim), és az akkori tanácselnök, Szini István azt mondta, járjuk végig mindet, és a tapasztalataink alapján vigyünk döntési javaslatot a tanács elé. Saját kocsikkal, nyolcan keltünk útra, és mindenki egy bizonyos témát nézett végig – én a művelődést. Wertheimben derült ki, hogy 1946-ban Szentendre környékéről ezerhatszáz svábot telepítettek ide. Meg is szerveztek velük egy találkozót, és természetesen végül az volt mindannyiunk véleménye, hogy bármennyire is megkedveltük a másik három várost, a haza azt kívánja, hogy a szülőföldjük üzeneteként mi Wertheimet válasszuk. És ezért lett később testvértelepülése Csobánka is, mert onnan telepítették ki a legtöbb svábot. 

Miként lehetne feléleszteni ezeket a kapcsolatokat?

Ismét egy ötlettel válaszolok. Létrehozták nemrég a Fő téren a Városi Vendégházat. Szerintem adja magát, hogy a bejáratán a tizenkét testvértelepülés címere megjelenjen, és azt mondjuk, hogy ez a Testvérvárosok Háza is, amelyben mindegyik kap évente pár hetet, hogy bemutassa magát Szentendrének. Így az itt élők és az ide érkezők megismerhetik őket és a kultúrájukat. Azt gondolom, örömmel vállalnák, hiszen ez presztízskérdés… Vagyis megint nem pénzkérdés. 

Mi a helyzet az egyházzal? Velük miként tudna partneri viszonyt létesíteni egy önkormányzat?

Aranyos, amit kérdez, mert ez nekem egy nagy fájdalmam. Fáj, hogy aki ide érkezik, nem tudja meg sehonnan sem, hogy az egész országban Szentendrének van egész országra kiterjedő püspöki megyeszékhelye. Hol van ez akár csak cirill betűkkel is kiírva? Hogy a tíz templom városában, hét a szerbek által épített? Miért nincsen kint a Belgrád székesegyház sehol sem? Például a városban élő művészeti ágak és a barokk jelleg megjelenítésével együtt a Belgrád Székesegyházat is magába foglaló megállító tábla 11-es úton? És azt hiszem, ha erre fordítanánk egy kicsivel több figyelmet, a szerbekkel való kapcsolat is alakulhatna másként, erősödhetne. Ráadásul ez egy soknemzetiségű város, nem csak a szerbekre lehetne számítani… De visszatérve az egyházakhoz. Az egyházak a rendszerváltás óta már jelen vannak a város közoktatási feladatainak ellátásában. Együtt kell tudni gondolkodni: például a baptisták és a szerbek óvodai ellátásának elősegítésében, ha ezt ők is szeretnék. És ehhez megint csak a párbeszéd szükséges.

Mi indíthatja be a párbeszédet, legyen szó akár önkormányzatokról, az államról vagy az egyházakról?

A normális – az emberek szeretetére és szolgálatára épülő – logika. A kérdés végül mindig az, hogy akinek a döntés, a lehetőség a kezében van, miért teszi azt, amit tesz? Az emberért, vagy a zsebéért? Engem soha életemben nem próbáltak meg korrumpálni. Mert nem lehetett. Mert nem a pénz érdekelt, hanem a megbízásra való tisztességes válaszadás, amelynek középpontjában pedig mindig az ember érdeke állt. Erre inspirált édesanyám és az őseim is. Dédapám azt írja az intelmeiben: „ha közfeladatot látsz el, azt mindig lásd el szeplőtelenül”. 

Ma mindenki azt kérdezi: „és a pénz?”. Mert nem látják és nem hiszik, hogy a pénz jön magától, ha van sok partnered, mert a közös érdekből a pénz is megteremtődik. És ha csak én akarom az X százalékokat a zsebembe, akkor vége, nem maradt hitelem, nem nézhetek többé a tükörbe és a mások szemébe.

Én nem tudok másképp gondolkodni.

Amikor felkértek az Egyházi Főosztály létrehozására, annyit kértem a munkatársaimtól, hogy ha valaki kérdéssel fordul hozzájuk, a válaszuk nem merülhet ki a „nem”-ben. Mert ide azért fognak jönni, hogy az eddigi sok „nem” után végre „igen”-t, vagy legalábbis megoldási lehetőséget kapjanak. 

Küldött el valaha munkatársat maga mellől?

Nem. Tudniillik én már a munkavégzés kezdetekor elmondtam, hogy aki mellém jön dolgozni, engem egyvalamire nem késztethet – arra, hogy az ő emberi méltóságát megsértsem azzal a kérdéssel, hogy „miért vagy itt?”

Idén augusztusban Pro Urbe díjban részesült. Meglepte az elismerés?

Igen, meglepett! És ezúton szeretnék köszönetet mondani a kezdeményezőinek, akik úgy ítélték meg, hogy mindazt, amit a városért tettem, nem öncélúan, hanem Szentendre érdekében tettem. Számomra ez a díj azért is hatalmas kitüntetés, mert kormánykitüntetésben sohasem részesültem. Ugyanis egyetlen kormány sem szereti azt a típusú embert, aki én vagyok – én nem lojalitást akarok, hanem feladatot. Mivel a Pro Urbe díj mindig egy alulról jövő kezdeményezés eredménye, nem a hűségért, hanem a tettekért jár. És büszke vagyok arra is, hogy Táborfalva úgy kezel még mai napig is, mint elszármazottját. Ennek tiszteleteként a Nagyközség Díszpolgára lehetek.

Amikor nyugdíjba mentem, felkértek engem, hogy induljak Szentendrén polgármesternek. Akkor azt mondtam, egy feltétellel, ha én választhatom ki a testület összes tagját, akik nem amatőr politikusok, hanem a városban, a városért élő szakemberek. Erre azt válaszolták, ennél jobban nem utasíthattam volna vissza a felkérést…

 

Gálfi Sarolta

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/18. számában.