Veronika érkezésemkor már rég a Múzeumban van, azt meséli, hogy mindhárman rengeteg időt, munkát és anyagiakat is áldoztak arra, hogy az épület és a kiállítások mostanra ilyen állapotba kerüljenek, és jelenleg ők maguk ügyvezetőként, kiállításrendezőként, teremőrként és takarítóként is dolgoznak egyszerre, társadalmi munkában. A múzeumban sétálva, a képek rögtön elragadják a tekintetet, hosszan időzök az Önarckép töviskoszorúval című festménynél, ami 1953-ban készült, és annak a történelmi időszaknak az egyik „lenyomata”.
P.V. Pirk János nagyon is független művész volt, nem akart sem szakmai, sem politikai trendekhez kapcsolódni. Az ilyenfajta attitűd persze nem használ a karrierépítésnek. De ő mindig a belső motivációi szerint dolgozott, és ez tette hitelessé a művészetét. Akkor is, amikor az ötvenes években a szocialista realizmust erőltették felülről, és később is, amikor betörtek a különböző irányzatok a magyar művészeti életbe. Neki megvolt a saját belső elkötelezettsége, és következetesen azt képviselte. Nehéz gyermekkora volt, mert a szülei meghaltak az első világháború után egy járványos betegségben. Tizenegy testvére közül csak hárman maradtak életben, ők a felvidéki Galántáról Szatmárnémetibe kerültek egy kedves, melegszívű parasztcsaládhoz. Itt találkozott az ember és a természet egységével, és ez volt az, ami őt megérintette, a földön dolgozó ember, a gyönyörű hajnalok, az alföldi világ csodálatos atmoszférája, és ennek megélése volt az, ami megtermékenyítette egy életre a művészetét.
Hogyan jutott el ebből a paraszti létből a festészethez?
P.V. Szatmárnémetiből került Nagybányára, ahol az akkori nagy mesterek, Thorma János és Réti István, az első rajzai alapján csodagyerekként emlegették. Később felvették a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Mint tehetséges ifjút onnan küldték aztán tovább, ösztöndíjakkal az 1920-as években, Rómába tanulni, Párizsba, majd olaszországi körútra. De ő mindig visszavágyott abba a világba, amit ott Szatmárnémetiben megtapasztalt, ahol a természet és az ember egységének titokzatos összefüggéseit meglátta. Dr. Mezei Ottó, aki még a nagy klasszikus művészettörténészek egyike volt, így írt erről: „Pirk János festészetének az a vonulata, mely az anyafölddel szakrális kapcsolatban álló ember élményének adott vizuális kifejezést, a népi írók legjobbjainak méltó társává avatja, és ma már festészetünk vitathatatlanul klasszikus értéke. Van azonban ennek a művészetnek egy másik vonulata is. Ezekről a nagyobbrészt akvarell munkákról, csakis a legnagyobb elismerés és lelkesültség hangján érdemes szólni. Pirk János akvarelljei, temperái, mind festészetét, mind a korabeli magyar festészetet tekintve, élenjáró teljesítménynek mondhatók.”
A világháború alatt Nagybányáról Gödöllőre, majd 1949-ben Szentendrére került. Tragikus, hogy a háború alatti költözés közben sok képe eltűnt. Szentendrén mennyire találta meg a helyét?
P.L. Szentendrén is azokat az élményeket, benyomásokat kereste, amelyek a természet tágasságához és a földhöz kapcsolódnak, a búzamezőt, a kukoricaföldet. Ezért volt fontos számára a Pomáz és Szentendre között elterülő síkság, amelyet hegyek határolnak. A múzeum egyik terében csak azok az akvarelljei, temperái láthatók, amelyek erről a témáról szólnak. Amikor ezt a sorozatot festette, az szakrális szakasza volt az életének. A múltja egy darabját találhatta meg ekkor, azért volt számára ennyire fontos. Nagybányán hasonló táj vette körül, ott volt a hegylánc és előtte a síkság, épp az a vidék, ahol az Alföld végtelenje találkozik a hegyekkel. Szentendréről, a városról nagyon kevés képet festett, de jóban volt a kortárs művészekkel, akikkel tartotta a kapcsolatot. Szentendrén, ahol Díszpolgárrá avatták és Pro Urbe Szentendre kitüntetést is kapott, komoly művészetpedagógiai tevékenységet is folytatott. Tanítványai között és a kortárs művészek között is sok barátja volt. A szentendrei művészek közül például Deim Pál festőművész nagy rajongója volt Pirk János művészetének. Egyik tanulmányában azt írta róla, hogy „Pirk János a földi élet küzdelmét égi szférába tudta emelni nem mindennapi tehetségével, látomásos képi világával. Ezért szimbólummá vált minden téma, amihez hozzáfogott, legyen az húzó ló, nyitott ablak, pipacs, vagy Magvető vagy töviskoszorús önarckép… Csak pirulva nézhetünk szembe önarcképeivel.”
Nem volt igazán közismert festő a saját korában. Hogyan magyarázható ez?
P.V. Kiállítás látogatóink, művésztársai és mi is feltettük már magunknak ezt a kérdést, hogy vajon miért nem volt nagyobb a publicitása. Szakmailag elismert volt, hiszen a Munkácsy díjon túl számos kitüntetést, díjat kapott, országos kiállításokon például arany- ezüst és bronz diplomákat, és Kiváló Művész is volt. Jeles művészettörténészek, kortárs művészek értékelték a munkásságát. Hogy a sajtó mégsem kapta a szárnyára? Talán, azzal is magyarázható ez, hogy független művészként nem tartozott a mindenkori úgynevezett fősodorhoz, és emiatt elkerülhette az aktuális megmondóemberek tekintetét.
P.L. Akárhová utaztunk a világban, mindig megtalálta azokat a művészeket, akikkel találkozni akart. Gyönyörű leveleket írt. A levélpapír egyik sarkában volt egy kis önarckép, vagy készített egy kis rézkarcot, amit rányomtatott a levélpapírra és erre írta meg aztán magát a levelet. Nemcsak a művészete volt költői, hanem az írásai és a levelei is, amelyeket sokan bekeretezve őriztek meg.
Nem lehetett könnyű sors az övé, hiszen tizenévesen elvesztette a szüleit, és aztán a második világháború miatt el kellett hagynia Nagybányát.
P.L. Ez egy küzdelmes sors volt, amiről a képei árulkodnak, a töviskoszorús önarckép például.
P.V. Mégis volt egy háttér, egy paradicsomi jellegű családi légkör, ami körbevette. A politikai és történelmi viszonyoktól, az anyagi nehézségektől eltekintve, olyan háttér, amire támaszkodhatott, és amiből táplálkozhatott. A múzeum felső szintjén van egy kis emlékszoba, ahol van néhány tárgy, a bölcsőnk például, édesanyám íróasztala, amin a regényeit és meséit írta, apánk festőállványa, a falakon pedig a gyerekekről, a családról szóló rajzok és festmények. A töviskoszorús kép és ezek a családi életet ábrázoló rajzok egyszerre készültek, egy sorsot láthatunk, két különféle nézőpontból…
Remsey Ágnes, az önök édesanyja is művész volt, hogyan vált lehetővé, hogy ő is megélje a saját művészetét?
P.V. Ő szőnyegtervezőként folytatta a Gödöllői Művésztelep hagyományait a II. világháború előtt, amivel számos díjat nyert. De a háború az ő egzisztenciáját elmosta. Szentendrén nem az eredeti hivatásában alkotott, hanem textilbábokat készített, könyveket írt, virágakvarelleket festett. Hat könyve jelent meg és kilenc önálló kiállítása volt. Csodálatra méltó, hogy az öt gyerek mellett még az alkotótevékenységben is ki tudott teljesedni.
Nagyon izgalmas, hogy önök még látták Édesapjukat festeni, alkotás közben. Vannak-e erről emlékeik?
P.L. Úgy nőttem föl, és lehet, talán ezért lettem én is festő, mert ha az apám kiment festeni, akkor én kisgyermekként követtem őt. Akkoriban a pismányi hegyoldalban laktunk, közel a természethez. A házak közül hamar kiértünk a kukoricásba, a búzaföldekre, ami az ő kedvenc témája volt. Mentem vele, az apám az állvány előtt festett, én meg a földön, mert kirakott maga mellé egy papírlapot, darabolt hozzá egy kis festéket, végül ott mellette kezdtem el festegetni. És aztán később ezen az úton mentem tovább.
Milyennek látta, amikor dolgozott?
P.L. Úgy alkotott, hogy megszűnt körülötte a világ. Lehetett bárhol, akár körülvéve a családdal is. A pismányi házban például, amikor nyaranta eljöttek hozzánk látogatóba a nagyszüleink, a rokonaink, vagy külföldről a barátaink, nagy élet volt körülöttünk. De ő berakta az állványát a zongora hajlatába, és történhetett bármi, ő ott alkotott. Nem az a jó jelző, hogy szenvedélyesen alkotott, inkább azt mondanám, számára a festés maga volt a levegő.
Festőként, Pirk János fiaként mi az, amit tudatosan továbbvisz az édesapja művészetéből?
P.L. A lábai mellett nőttem föl, és azóta is a képei között élek. Ez állandóan kijelöli a célt, azt, hogy mi felé kell tartanom. A festészete közvetve nagyon is hat rám, de én a saját mondanivalómat más formában fogalmazom meg. Hat rám a színvilága, a formái, ezek engem is inspirálnak, és ezek valamiképp az én képeimben is tovább élnek. Vagyis csak látszólag különböző, amit csinálok. Mindig a jelképességre törekedtem, de az apám művészetét is a szimbólumok határozzák meg. Ő máshogy közelített, inkább a reális világ felől, én meg egy kicsit az áttételesebb, absztrakt világ felől. Ha valaki megnézi a mostani kiállításomat, meg is tapasztalhatja ezt.
Az, hogy ilyen nagyon híres festő az édesapja, a saját pályáján előny, vagy inkább hátrány?
P.L. Sokan gondolják, hogy ez nem lehet könnyű, de én nem foglalkoztam soha ilyen érzésekkel, úgyhogy ez nekem nem is jelentett konfliktust. Az is természetesen alakult, belülről formálódott, hogy a festészetben más irányzatot választottam.
Mit szólt az édesapja a képeihez, mennyire értette, értékelte ezt a másféleséget?
P.L. Addig foglalkozott a munkáimmal konkrétan, amíg a gimnáziumi felvételire készültem, végig vettük a kötelező rajzokat, a kockarajzot, a fejrajzot. Később, amikor felvettek, már nem szólt bele a festészetembe.
Az ön kiállítása az épület hátsó, újonnan felépült részében, most fog megnyílni. Mi volt az apropója ennek?
P.L. Egyszer csak fölmerült bennem, hogy édesapám idén lenne 120 éves, én meg 70 leszek, és ha már itt ez az épületrész, amit át kell adni, akkor ne pucéron álljanak a falak, csináljunk egy nagy közös ünnepet.
Rist Lilla
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. június 7-ei lapszámában jelent meg.
Fotó: Deim Balázs
