Immár egy éve te irányítod a Dunaparti Művelődési Ház pinceklubját, a Barlang Klubot – de a szentendreiek nem csupán innen ismerhetnek. Voltál könyvesboltos, felszolgáltál a Pótkulcsban, de találkoztunk már a Kőhegyi menedékház büféjében is… Úgy tűnik, tudatosan kerülöd a kötöttségekkel teli munkahelyeket…

Nagyon sok mindent csináltam, sok mindennel próbálkoztam, de nem mondanám tudatosnak a váltásaimat, inkább mindig csak úgy alakultak a dolgok. Több mint 10 évig dolgoztam a Fő téri könyvesboltban, voltam mozis valamikor nagyon régen – no és ami kimaradt a felsorolásból: több együttesben zenélek is.

Sőt, a Sajnosbatárral vagy a Kettőkettő Tánczenekarral nemegyszer fel is léptetek itt a kertben. Innen vannak az első élményeid a Barlangról?

Inkább még gyerekkoromból. A ’90-es évektől, tizenévesen kezdtem ide koncertekre járni, havonta mentek az ef Zámbó Happy Dead Band-koncertek – de életem első Kispál-koncertjét is itt hallottam. Ennek lassan 30 éve, azóta járok ide.

A Barlang régóta a város egyik ikonikus rendezvényhelyszíne. Most a helyedre kerültél?

Óriási szerencsém volt, azt hiszem jókor voltam jó helyen. Egyszerre üresedett meg két státusz is: a Kulturális Központ programszervezőt, és a Barlang büféjébe új üzemeltetőt keresett. Régóta érdekel a szervezés – különösen a koncerteké –, a vendéglátásban meg otthon vagyok, így aztán beálltam a pult mögé is. Kezdetben egyedül, de hamar rá kellett jönnöm, hogy azért ez így nagyon fárasztó dolog, még akkor is, ha életemben nem éreztem ilyen jól magam egy munkahelyen, mint most. Januárban csatlakozott hozzám Doró (Csákó Dorottya), akivel nagyon jól tudunk együtt dolgozni, és nyár végére sikerült egy ütős csapatot is összehoznunk, lelkes szentendrei fiatalokból.

Ezalatt az egy év alatt sok minden történt…

Inkább úgy mondanám, hogy szép lassan épülnek a dolgok – mégpedig erős alapokra, hiszen a Barlang „brandje” évtizedek óta erősödik. Persze alakul egy új közösség is: kezdetben barátokból és ismerősökből, ma már egyre szélesebb közönségből. Törekszem rá, hogy a programok is olyanok legyenek, hogy a huszonévesektől a harminc-negyvenesekig mindenki megtalálja azt, ami érdekli, de van nyugdíjas klub, és nyáron volt gyerekszínház is.

Az első pillanattól az a cél, hogy ez a hely igazi közösségi térként működjön – az, hogy a kert padjait és székeit, vagy a büfé bárpultját a törzsgárda tagjaival együtt újítottuk fel, kicsit erről is szólt, persze amellett, hogy így olcsóbban megúsztuk… Egy közösséget az is épít, ha maga a közösség építi a helyet.

Rengeteg koncertet szervezel ide. A saját ízlésed vezérel a válogatásnál? Vagy van időd követni a legújabb trendeket?

Ez utóbbiról szó sincs. Egyrészt inkább erős a nosztalgia bennem: minimum 30 éve járok ide koncertekre, ez azért eléggé meghatározza az érzelmi viszonyulásomat a helyhez. Amikor például fölhív egy zenekar, és mondják, hogy már játszottak itt a Barlangban december 20-án, én meg vitatkozni kezdek, hogy ez kizárt, mert én akkor már itt voltam, és biztos nem – kis hatásszünet után kiderül, hogy 1986 decemberében… Kész, engem meg is vettek ezzel. Számomra nagyon fontos a hely folytonossága. Soha nem vált retro disco hellyé vagy metál klubbá, ezzel szemben mindig egyfajta underground-vonal jellemezte. Én nemcsak tisztelem, hanem mélyen egyetértek ezzel az iránnyal. És persze azt is figyelem, hogy az elmúlt években milyen zenekarok léptek itt föl, és kik voltak azok, akik vonzották a közönséget. Szeretném, hogy sikeres legyen a hely, hogy minél többen jöjjenek. És persze új, vagy kevésbé ismert zenekaroknak is lehetőséget szeretnék adni. Olyanoknak, akikről azt gondolom, hogy itt a helyük. Számomra ez a legnagyobb kihívás most. Jelenleg nyilván az ismertebb zenekarok töltik meg a 300 fős teret.

Időközben azért változott a Barlang közönségének ízlése is – ahhoz is alkalmazkodni kell.

Ez egyértelmű. Megváltozott a világ, mondjuk a ’90-es évekhez képest, amikor, ha volt valami Szentendrén, nagyjából mindegy is, hogy mi, egyszerre több helyen is teltházasan mentek a koncertek. Ma kicsit máshogy mozdulnak az emberek: úgy érzem, hogy főleg a biztosra mennek. Olyanra indulnak el, akit ismernek, hallottak már – kevésbé kísérletezőek.

 Gondolom, a koncertek finanszírozására van egy kereted, illetve ott a jegybevétel is. Ki lehet gazdálkodni egy közönségvonzó, ismert együttes fellépti díját?

Szerencsére sok együttes bevállalja, hogy a jegybevételért jön el. Pályázunk is: most adtunk be egy Hangfoglaló-pályázatot, és erősen reménykedünk. De a 20 éve működő Borbély Műhely Jazzklubot saját büdzséből finanszírozza a Kulturális Központ – nem véletlenül, hiszen egy olyan elképesztően színvonalas, unikális alkotógárdáról beszélünk, akik bárhol a világon megállnák a helyüket.

Mennyire érint benneteket a jelenlegi válság: magas infláció, elszálló rezsiköltségek?

Ma nincs ember az országban, akit ez ne érintene. De hogy milyen mértékben és mennyire veszélyezteti a működtetést, nem tudjuk még. Én egyelőre nagyon optimista vagyok. Télen is nyitva leszünk: működnek a klubok, szól a jazz, a blues, koncerteket szervezünk a pinceklubban, szombatonként táncház. És ami a lényeg: egyre többen jönnek, mert hírét vették, hogy itt jó a sör!

Koltai Andrea

Az írás a Szentendre és Vidéke 2022. november 9-i lapszámban jelent meg.

Fotó: Deim Balázs