A 2025-ös esztendő minden bizonnyal hosszú időre emlékezetes marad a XX. századi magyar képzőművészet világszerte ismert ikonikus művészét, Barcsay Jenőt illető egészéves megemlékezések okán, amire a Mester születésének 125. évfordulója alkalmából került sor. Az e feletti örömbe viszont, mint oly gyakran, üröm is vegyült azon művésztársai miatt, akiknek többsége vele együtt, vele egy időben dolgozott Szentendrén, s akik mind- annyian szintén már „odaát” vannak. Születésük vagy haláluk idei kerek évfordulója miatt ők is megérdemelnek legalább egy villanásnyi reflektorfényt. Ezen felismerés késztetett írásra, amit halogattam egészen az év végéig, azt remélve és várva, hogy
megteszik helyettem azok a szakemberek, akiknek ez hivatali tiszte lenne. Engem csak a lokálpatriotizmussal mélyen átitatott lelkiismeret vezérelt.
140 évvel ezelőtt született Szamosi Soós Vilmos (1885-1972) szobrászművész
A kolozsvári születésű művész 1921-ben telepedett le Szentendrén, s lett a város első szobrásza. A haláláig eltelt több, mint fél évszázad alatt a nagypostával szemközt a Dunára futó Kertész utcában lakott és alkotott szerény kertes házában, aminek emlékét csak néhány fotó őrizte meg, helyén ma már modern irodaépület áll. Szamosi Soós Vilmos szentendrei közterületen látható öt műve közül az 1932-ben készült Keresztelő Szent János csak a szobrász 1972-ben bekövetkezett halála után három évtizeddel, 2005-ben került Apáti Abkarovics Béla festőművész ugyancsak Kertész utcai egykori házának kerítésfalára. A Halfejes csobogó (1962) a Duna-korzón, Györe Ödön síremléke (1960-as é.) a dalmát temetőben, a Szecessziós Madonna (1972) a feleségével közös síron a köztemetőben található, Ábrányi Emil bronz dombormű portréja (1960) pedig az Ábrányi-villa kerítésén elhelyezett emléktáblán.
Ferenczy Valér (1885-1954) festőművész
Ferenczy Károly festőművész elsőszülött gyermeke nem tartozott a szentendrei festők népes táborához, de van az életének egy olyan mozzanata, ami indokolttá teszi a róla való megemlékezést. Az 1934-ben édesapjáról írt, Baumgartner-díjjal kitüntetett könyvében értékes kisgyerekkori emlékeket elevenített fel az 1887 és 1893 között Szentendrén eltöltött évekről, a főtér-közeli faverandás Fachleitner- házról (Alkotmány u. 1.), ahol laktak. Az azóta „Ferenczy-házzá” átkeresztelődött ódon épület lényegi vonásaiban ma is ugyanolyan, mint amilyennek Ferenczy Valér leírja.
130 évvel ezelőtt született Pándy Lajos (1895-1957) festőművész
Az idei évben három olyan festőt illet megemlékezés (Pándy Lajos, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik), akiket a Szentendrei Régi Művésztelep és a Szentendrei Festők Társasága nyolc alapítója között tart számon a művészettörténeti szakirodalom. Az említett két kapcsolódás mellett van egy harmadik is, ami Pándy Lajos nevét szorosan összefűzte a várossal: Onódi Béla, Bánáti Sverák József, Heintz Henrik és Jeges Ernő mellett ő is részt vett az 1930-as években Szentendre középkori eredetű műemlék temploma, a Keresztelő Szent János plébániatemplom freskóinak megfestésében. Egyik legtöbbet reprodukált műve, a Lakoma Simon farizeus házában (1933) önálló alkotásként is megálló színes freskóvázlat ehhez a munkához készült.
Ilosvai Varga István (1895-1978) festőművész
A gyöngyházderengés festője, a szentendrei utcák költője a harmincas évek közepétől haláláig, 1978-ig Szentendrén élt és alkotott.
Élete utolsó évében, az akkor nyolcvanhárom éves művész így fogalmazta meg lírai vallomását a városhoz fűződő kapcsolatáról:
„Szentendre második szülőhelyemmé vált. Itt bontakoztam ki, itt alakult ki a stílusom, amiben nagy része volt e kedves kis lírai hangulatú s egyben erősen konstruktív városkának…el sem tudom képzelni, hogy máshol éljek…Halálosan összekapcsolódtam Szentendrével.” A hozzávetőleg ezer tételszámot felölelő életműnek egyötödét őrzi a Ferenczy Múzeum. A művész halálának harmincadik évfordulója alkalmából, kissé megkésve, 2009-ben a Czóbel Múzeumban megrendezett Ilosvai kiállításon ebből mindösszesen negyvenhárom opus került a nyilvánosság elé. A muzeális értékű kaktusz, lepke és madártojás gyűjteményéről is elhíresült festő a szentendrei köztemetőben nyugszik. Kedvenc költője, Ady Endre versidézetével gazdagított sírkövét Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész tervezte.
Bánovszky Miklós (1895-1995) festőművész
A régi művésztelep alapító tagjához kettős évforduló fűződik ebben az évben: százharminc évvel ezelőtt született és harminc évvel ezelőtt hunyt el. A művésztelep ugyancsak alapító tagja, Onódi Béla festőművész önéletrajzi vonatkozású könyvében megőrzött történettel emlékezünk rá: „Tájképeknél, hogy egy témát megkeressen és azt lefesthesse, a cél érdekében hosszú kilométereket volt képes gyalogolni. Ez nem csak a harmincas években nyilvánult meg, hanem a hatvanas években is. Visszaemlékszem egy olyan esetre, amikor az Anna-völgyben az egyik domboldalról kedvünkre való témát fedeztünk fel. A lejtős domboldalon azonban még a festőállványunkat sem tudtuk felállítani. Miklós két napra rá azzal jelentkezett, hogy most már elkezdhetjük a képet. Kimenve hozzá, nagy elképedéssel láttam, hogy ő közben ott járt és egy valóságos ‘tűzérségi állást’ képezett ki, amelyen azután kényelmesen dolgozhattunk.” A Ferenczy Múzeum egykori művészettörténésze, Hann Ferenc gondozásában jelent meg naplója 1996-ban. (Egy festő naplója. Bánovszky Miklós) A városi köztemető díszsírhelyén nyugszik.
110 évvel ezelőtt született Remsey Ágnes, Pirk Jánosné (1915-2010) iparművész, író, akvarellfestő
Gödöllőn, a híres művésztelepen Remsey Jenő és Frey Vilma gyermekeként három, később ugyancsak alkotóművésszé lett öccse (Remsey Iván, Remsey Gábor, Remsey András) mellett „művészbölcsőben” nevelkedő Remsey Ágnes számára természetes közeg volt a különböző művészeti ágak egymásba fonódó művelése. Kezdetben a szőnyegtervezés, szövés terén mutathatta meg művészi talentumát, de a háború utáni nehéz évek, a megélhetés szigorú parancsa tűt és cérnát adott a kezébe, s az üresen álló kamrapolc lassan megtelt a haszontalan rongydarabokból gyertyafény mellett készült saját babáival, melyek azután élelmiszerért cseréltek gazdát. Az 1970-es években már önálló kiállításokon mutatta be egyéni hangvételű, irodalmi és mesefigurákat megjelenítő, karakteres alkotásait. Amikor már öt gyerek nevelődött a családban, „az élet annyira nehéz volt, annyira szürke – mesélte Remsey Ágnes egy interjú során –, hogy az embernek szüksége volt olyan érzelmi töltésre, amivel ezt valahogy ki tudta ellensúlyozni. Ha el tudtam lopni egy kis időt az írásra, abban érzelmileg úgy feltöltekeztem, hogy megint bírtam tovább az életet.” Versek, esszék, mesék, regények sorai lakták be az üres papírlapokat. Remsey Ágnes időskori alkotókedve hívta életre leheletfinom virágakvarelljeit. Nem virágcsendéleteket festett, hanem környezetükből
kiragadott virágportrékat, törékeny szárú virágkölteményeket. A szentendrei köztemetőben nyugszik.
100 évvel ezelőtt született Szánthó Imre (1925-1998) grafikus, festő, író
Igazi lokálpatrióta volt, Szentendre – ahogy ő nevezte: mesevárosa – elkötelezettje, szerelmese, népszerűsítője, olyan évtizedekben – az ötvenes, hatvanas, hetvenes években –, amikor a magánbuzgalom elé állított sorompók alatt is csak kitartással, elkötelezett hittel felvértezve, időnként ügyes trükkökkel álcázva lehetett átbújni. A lokálpatriótaság nála életforma volt. Frank János művészettörténész írta róla 1973-ban: „azok közé az emberek közé tartozik, akikről azt szoktuk mondani, hogy oeuvre-jük maga az életvitelük, az életük. Kevesen tettek annyit Szentendre művészeti életéért, mint ő… Az ötvenes évek első felében szentendrei muzeológus voltam, akkori munkám elválaszthatatlan volt Szánthó Imre személyétől. Ő ismertetett meg a várossal, a házakkal – akár műemlékek, akár ócskaságok voltak – emberekkel, pletykákkal, legendákkal. Együtt tervezgettük, hogy milyen kiállításokat szeretnénk rendezni, s terveinkből nem kevés megvalósult”. (Frank János művészettörténész, aki ugyancsak egyedülállóan sokat tett a szentendrei művészekért, művészetért szintén száz évvel ezelőtt született). Szánthó Imre a szentendrei festők és festészet élő lelkiismerete volt, az emlékezés őrző angyala. Annyi köszöntőt, évfordulós megemlékezést művészekről, szentendrei polgárokról, városi eseményekről, nevezetességekről soha senki nem írt Szentendrén, mint ő. Mesevárosom Szentendre című hetven oldalas, számozott minikönyve 1980-ban jelent meg, a Szentendrei pillanatok. Írások egy komódfiókból 1994-ben, Gaján Éva ötletére és gondozásában. Halálának tizedik évfordulóján emléktábla került a Szamárhegy lábánál álló műteremházára, a Dalmátházra. Óriási és szerteágazó hagyatéka néhány évvel ezelőtt felesége halála miatt a FerenczyMúzeumba került. A száz év talán elég kerek évforduló ahhoz, hogy kiérdemeljen egy intézményi megemlékező gesztust is.A városi köztemető díszsírhelyén nyugszik.
90 évvel ezelőtt született Kátai Mihály György (1935 – 2020) tűzzománc- és festőművész, szobrász, keramikus, író
Teljes visszavonultságban, a szentendrei művészeti közélettől távol maradva a nyolcvanas évek eleje óta élt Pismányban különleges tervezésű házában öt évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. 1975 és 1987 között a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep alapító művészeti vezetője, s innen ered, hogy sokáig tűzzománc művészként ismerték. Csak később, felhagyva a tűzzománcozással tért át az olajfestésre. Kátai Mihály festőművész szenvedélyes és nagy szakértelemmel bíró kertész is volt, pismányi egzotikus kertjében a világ távolitájain honos növényritkaságokat nevelt. A lakótérből és a műteremből egyaránt megközelíthető, kétszintes, toronyszerű üvegházábantélen-nyáron kaktuszok, pozsgások és idehaza ismeretlen növénycsodák pompáztak. Rajta kívül még két olyan szentendrei festőművészt tartunk számon, akiknek életében központi helyet kapott a természettel való aktív és kreatív kapcsolat. Ilosvai Varga István híres kaktusz-, lepke- és tojásgyűjteményével, Kocsis Imre lepkegyűjteményével és ugyancsak különleges kertjével szerzett hírnevet és elismerést magának. 70 évvel ezelőtt hunyt el.
Heintz Henrik (1896-1955) festőművész
Évfordulós megemlékezésünk harmadik olyan festője, aki részt vállalt a Szentendrei Régi Művésztelep (1926) és a Szentendrei Festők Társasága megalapításában (1928), valamint a Keresztelő Szent János plébániatemplom freskóinak megfestésében. Az ugyancsak alapító festőtárs, Onódi Béla „Életutam” című könyvében röviden bemutatja Heintz Henriket is: „A harmincas években a művésztelepen áthullámzó neoklasszicista (Casorati-Oppi) irányzatot Heintz Henrik gyakorolta a legeredményesebben. Igen jó koponya volt, jó teoretikus. Kövérkés, segítőkész ember, azok közé tartozott, akik lelkileg közel kerültek hozzám. Főképp figurális képeket festett, amelyekkel abban az időben sikerei voltak…A budapesti Ferdinánd téri római katolikus templomot ő díszítette freskókkal, de dolgozott több vidéki templom falain is.1942-ben velem együtt kapott székelyföldi ösztöndíjat. Remekül rajzolt, igen erős kompozíciós készsége volt.” 1930-ban elnyerte a főváros aranyérmét, 1937-ben a Szent István kiállítás nagydíját.
Perlrott Csaba Vilmos (1880-1955) festőművész
„Matisse kedvenc tanítványa voltam” – fogalmazott egy önéletrajzi írásában. Mintegy három évtizeden keresztül, a tízes évek elejétől a második világháborúig telente Párizsban dolgozott. Szállodája ablakából többször is megfestette a Notre Dame templomot és a Szajnát. A harmincas évektől a nyarakat Nagybányával megosztva Duna-menti kisvárosban, Szentendrén töltötte, a művésztelepen kívül dolgozó idősebb festők, mint pl. Czóbel Béla, Kmetty János, Diener Dénes Rudolf, Gráber Margit meghatározó szereplőjeként. A többiekhez hasonlóan ő is ú. n. hónapos szobákban lakott, s hol a Duna-parton, hol a Szamárhegy kaptatós kis utcáin állította fel háromlábú festőállványát. Archív fotó tanúsítja, hogy a plenerező nagy generáció képviselőjeként idős korában is, már hajlott háttal, de még mindig festette a szabadban kiválasztott témát. A háború után 1949-től a művésztelep tagja lett, mindössze hat évig, 1955-ben bekövetkezett haláláig.Benedek Katalin művészettörténész úgy fogalmazott vele kapcsolatban, hogy „olyan festő volt, aki a kellő időben hozta Magyarországraa nyugat-európai művészetet, ugyanakkor a legkevésbé sem ‘Nyugat-Európa-epigon’, tapasztalatait nem másolásként valósította meg.”
50 évvel ezelőtt hunyt el Kmetty János (1889-1975) festőművész
Az író Vas Istvántól tudjuk, hogy Kassák Lajosnak Kmetty János volt a kedvenc festője. Idézzük hát őt magát 1947-ből: „Művészetének
alakulására döntő befolyást gyakorolt a racionális francia szellemiség. Cézanne és Picasso nyitották meg előtte az utat, de nem lett iskolás követőjükké, saját szemével látta meg a világot és kiérlelte egyéni szín- és formaalakítását. Nem kubista a szó megkötött értelmében, de akárcsak azok, szigorú törvényszerűséggel szerkeszt, formái súlyosak, tömbösen tagoltak, színei nem a felületen csillanók, hanem parázslón a mélyből izzanak elő. Jellegzetes színe a kék, de ez a hideg szín szürkékkel és barnákkal keverten átmelegszik, megnyerővé és tiszteletadást követelővé válik ecsetje nyomán. Lehiggadt, odaadó figyelemmel kezeli művészetének eszközeit. A legtöbb képe olajfestmény, élet-dús, anyagszerű megoldásban. Egyéniségének szabad kiélése sok mindenben elválasztja öt kortársaitól, azoktól, akikkel ma együtt reprezentálja a modern magyar festészetet. Külön áll, de nem különcködőn. Szerkesztési módjáról, színeinek egymáshoz való viszonyából következtetni lehet nagyszerű mesterségbeli tudására. Tárgyi felfogást hangsúlyozó kritikai szellem s mégis állandóan izgalomban tartja a kísérletezés szenvedélye.” Bálint Endre, a művésztárs szerint „talán a legtárgyilagosabb festőnk…a feltétlen tisztaság és befolyásolhatatlanság két alapvető tulajdonsága, mint művésznek és mint embernek is.” Kmetty Jánosnak 1981-től az országban egyedül Szentendrén van múzeuma, ami néhány éve mind a város, mind a művész számára méltatlan körülmények között kénytelen működni.
10 évvel ezelőtt hunyt el Kocsis Imre (1940– 2015) festőművész, grafikus
Munkácsy-díjas és Magyar Művészetért-díjas festőművész, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, a Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett kitüntetettje, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára. Híres autodidakta bogarász és botanikus is. Lepkegyűjteményét a Természettudományi Múzeum is nyilvántartja, japán jellegű kertjéről szaklapok cikkeztek. Tudományos alapossággal és precizitással űzött szenvedélye mélyen és elválaszthatatlanul szervesült festészetével.1969-től haláláig a Szentendrei Új Művésztelepen élt. Nagy álmát, hogy Szentendrén díszítőművészeti főiskola létesüljön, többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült megvalósítani.
Élete főművét, a munkásságát összegző 295×400 cm-es pannót tíz évig festette. Barcsay Jenő Szentendrei mozaik-ja mellett ez a másik, szentendrei művész által festett olyan mű, amiről önálló könyv jelent meg. (Lakodalom. Kocsis Imre festménye. Bp. 2000). A különleges alkotás a művész szülővárosában, Makón a Hagymaházban nyert elhelyezést.
Török Katalin
