Ugrás a tartalomhoz

Takarékosság az egykori paraszti kultúrában

Napjaink természet-közelibb, egyszerűbb életre vágyó emberének egyfajta útmutatója lehet dédapáink életmódja, a természethez, tárgyakhoz való viszonya, ésszerű, takarékos szemlélete. Ezekről a példákról szól az alábbi írás.

A természettel összhangban élő parasztember jó gazdaként használta azokat a lehetőségeket, melyeket a környezete kínált, élelmet gyűjtött, a helyben található anyagokból, kőből, fából, sárból építkezett, gyékényből, fűzvesszőből kosarat kötött. A természet adta anyagokat minimális beavatkozással használati tárggyá alakította: így lett a fatörzsből méhkaptár, faágból habarófa, a lopótökből tölcsér. Ez a gyakorlat a gyermekek növényekből készített játékaiban őrződött meg legtovább. 

A paraszti gazdaságok önellátásra törekedtek. Az élelem nagy részét megtermelték, állatokat tartottak. Csak a fölösleg eladásából, piacozásból származó több-kevesebb pénzzel gazdálkodhattak, amijük volt, megbecsülték. A termesztett növények minden részét hasznosították. A kukorica szárát felaprítva a takarmányhoz keverték. A csőről lehántott belső levelekkel töltötték meg az ágy „szalmazsákját”, a többit szőlőkötözésre és alomnak használták. A gabona szalmája az állatok alá került az istállóba, onnan a trágyadombra majd vissza a termőföldbe. A lemetszett szőlővenyigével tüzeltek, és hosszan sorolhatnánk a példákat.

A hagyományos háztartásokban nem létezett hulladék. Ismeretlenek voltak a természet körforgásába vissza nem juttatható anyagok. A konyhai zöldség- és más maradékot a ház körüli állatok kapták. Ami másra nem volt alkalmas, a korabeli komposztálóba, a trágyadombra került. Az ágyneműt a liba, kacsa pehelytollával töltötték. A fölösleges tollat és az állatok bőrét házalók gyűjtötték, rendszerint tányérokra, edényekre cserélték.

A legtöbb családban volt olyan ügyes kezű férfi, aki az egyszerűbb használati tárgyakat maga elkészítette. Kevés eszközzel fából létrát, sámlit, mosószéket, csapdát csinált, tehénszarvból kaszakő tartót. Ócska csizmaszárból egyszerű bocskort szabott, amit aratáskor viselt. Az asszonyok rongyszőnyeget készítettek, maguk szőtték a vásznat, az ünnepi darabokat hímezték is. Sokan gyerekruhát, alsószoknyát, kötényt varrtak, harisnyát kötöttek. 

A paraszti értékrendben megbecsülték a tárgyakat, különösen azt, amiért pénzt adtak. A takarékosság előrelátó gondolkodással járt együtt. Fontos volt, hogy a háztartásban és a gazdaságban szükséges holmik minél tartósabbak legyenek, minél tovább lehessen használni őket. A lábbelik talpára ezért kis vaspatkókat verettek, hogy orra és sarka ne kopjon; a nagy cserépedényeket, tálakat, fazekakat a törés megelőzésére még újonnan megdrótoztatták.

Foltozott csizma

Az ünnepi darabokat, ruhákat megkímélték. A tisztaszobát csak ünnepeken használták, ott fogadták a vendéget és ott feküdt a gyermekágyas anya. Az iparosok által készített, jelentős kiadással járó ünnepi felsőruhát, lábbelit csak a templomban és jeles alkalmakon viselték, hazaérve átöltöztek. A jó állapotban maradt drága ruhák – akárcsak az ünnepi textilek, bútorok – gyakran öröklődtek.

A tárgyakhoz való viszonyulást jól szemlélteti egy-egy tárgy „élete”. A fényes sváb kötény, amit újként a templomban viseltek, ha megázott vagy kimosták, fényét vesztve utcai ruhadarab lett. Ha fakult vagy foltozni kellett, csak a ház körüli munkához vették fel. A kopott kötény szállítóeszköz is volt a ház körül, két sarkát felemelve zöldséget, fát, kiscsibét egyaránt vittek benne. 

A háznál nem volt fölösleges, legfeljebb a „jó lesz még valamire” eltett tárgy. A divatjamúlt darabokat nem dobták ki, ezért kerülhetett például sok festett bútor a múzeumokba. Amikor a ruhásszekrények kiszorították a ládákat a szobából, kijjebb kerültek a kamrába, színbe, de mindig tároltak bennük valamit. A bőgatyák, szoknyák nagy mennyiségű anyagából más ruhadarabokat, gyermekruhákat varrtak. 

Semmit nem dobtak ki azért, mert megsérült, elszakadt, szétesett, hanem igyekeztek megjavítani. A ruhafélét megvarrták, hogy továbbra is használható legyen. Az ing nyakát kifordítva visszavarrták, a kötényt, nadrágot megfoltozva hordták tovább. A 20. század elejétől egyre több háztartásban volt varrógép, amivel az ügyesebb asszonyok a kinőtt ruhadarabokat ki tudták bővíteni, át tudták alakítani. Egy sokat mosott, elszakadt szoknyából alsószoknyát, gyerekruhát készítettek.

A férfiak többnyire maguk javították a fa eszközöket, a szerszám nyelét, a kosár fülét. A lábbelit cipésszel foltoztatták, talpaltatták. A kilyukadt bádog és zománcozott edényt a drótostótok foltozták be alumíniummal, ónnal vagy szurokkal, hogy ne kelljen újat venni.

Ha kopás vagy sérülés miatt valamit mégsem lehetett eredeti funkciójára használni, annak igyekeztek új funkciót találni a háztartásban vagy a gazdaságban. Ez olykor kisebb nagyobb átalakítással történt, de végül a törött kaszapenge egy nádvágó, répadaraboló vagy kés formájában tovább szolgálta a gazdáját. A megrongálódott háztartási eszközök új helyre találtak a portán, egy ócska edény éppen megfelelt tyúkitatónak.

Persze volt tönkrement és szükségtelenné vált tárgy is, de nem szemét. Ha fából volt, tüzelő lett, a cserép- és üvegdarabok a kemence bélelésébe kerültek. A vasfazékba rozmaringot ültettek. Éppen úgy, mint a szomszédunkban.  

 

Sz. Tóth Judit

néprajzkutató, muzeológus / Ferenczy Múzeumi Centrum

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/16. számában.

További cikkeink a témában