A Trianonhoz kapcsolódó legismertebb plakátunk, a Nem! Nem! Soha! keletkezésének történetét Bodonyi Emőke kutatásaiból ismerjük. 1918 őszén, amikor már körvonalazódott az ország szétdarabolásának rémképe, az Országos Propaganda Bizottság sajtó- és plakátosztályát vezető Gáspár Géza szobájában a következő jelenet zajlott le Felkay-Folkmann Ferenc író és az ugyan még csak húszéves, de már grafikai megbízásokkal bíró Jeges Ernő, a majdani szentendrei művésztelep egyik alapító tagja előtt: Gáspár felugrott székéből és rácsapva az asztalra indulatosan kiáltotta – Nem! Soha! „Ernő, papírt – ceruzát! A következő percben már lelkesen, rapszodikusan adta meg utasításait Jegesnek az azóta közismert első plakát elkészítésére. Jeges már ott a helyszínen hozzálátott a vázlatok elkészítéséhez és alig három nap múlva millió és millió példányban repült világgá…a plakát” – elevenítette fel Felkay-Folkmann a történteket Az Est című lap hasábjain 1934-ben. A Jeges Ernő monográfiában Bodonyi Emőke leírja, hogy a több színnyomással, sőt több nyelven is elkészült plakát legismertebb változatán a szétszakított országot vörös alapon egy töredezett márványlap szimbolizálja.
Egy további érdekes adalék magától a művésztől származik, miszerint a grafikai megoldás kívánta meg a szöveg három sorba elhelyezését és ezáltal a Nem szó megduplázását. Hiába volt azonban minden igyekezet, a sikeres, jól skandálható szövegű plakát sem tudta elhárítani a történelmi tragédia bekövetkezését. Olyan új korszak kezdődött, amely a társadalom egészét és az élet minden területét sújtotta. A művészeket is. „A világháború széjjelzüllesztette azt a világközösséget, amelynek a magyar művészet is szerves része volt. A vesztett háború után kínai fal zárta el festőinket a többi néptől…ki voltunk rekesztve a nagyvilágból.” (Lyka Károly)
A két világháború között Szentendrével összeforrt művészeknek további megpróbáltatást jelentett, hogy sokuk számára (pl. Apáti Abkarovics Béla, Bánáti Sverák József, Barcsay Jenő, Bánovszky Miklós, Bolmányi Ferenc, Boromisza Tibor, Gálfy Lola, Göllner Miklós, Hadzsics Camillo, Jeges Ernő, Korniss Dezső, Miháltz Pál, Szamosi Soós Vilmos, Ürmös Péter) a trianoni békediktátum következtében a szülőföld, az otthon országhatáron kívülre került. Az 1920-ban negyvenéves korában Szentendrén letelepülő Boromisza Tibort például addigi életének három meghatározó helyszínétől választották el az új országhatárok: Zentától, ahol gyerekkorát töltötte, s ahol édesapja a századfordulón Dumtsa Jenőhöz hasonló, nagytekintélyű polgármester volt; Nagybányától, festővé válásának és első házasságának városától; Szatmárnémetitől, a festővel azonos nevet viselő püspök nagybátyja székhelyétől és nem mellesleg első világháborús katonai szolgálatának és festészetnek négyéves állomáshelyétől, amit 1918 őszén menekülve kellett elhagynia. „Szomorú látvány volt az embereknek az a tömege, amely az idegen katonáktól megszállott országrészekből özönlött a városok felé, emberek, asszonyok gyermekek százai, akik otthagyták mindenüket, s a puszta életüket igyekeztek megmenteni. Az országutakon, csatakos gyalogutakon végigkígyózó siralmas menet még szaporította a bajokat, mert az embereknek olyan torlódása következett a városokban, amely a hajléktalanok számát hatalmasan megnövesztette.” (Lyka Károly) Az Observer című angol lap 1926 februárban egy Budapesten járt tudósítójától az alábbi sorokat jelentette meg: „Maga a város szomorú, nincs élet, mozgás az utcákon, az üzletek üresek, a színházak konganak.”
Nem sokkal az idézett tudósítás után a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti István festőművész nyolc végzős, a háború miatt már kissé túlkoros növendéke úgy döntött, hogy nem szélednek szét, hanem részben a nehéz életkörülmények, részben azonos művészi törekvéseik miatt együtt maradnak és keresnek maguknak nyári alkotómunkára alkalmas helyet. A „véletlen” Szentendrére hozta őket, éppen akkor, amikor a két éve hivatalában lévő fiatal, ambiciózus polgármester, dr. Starzsinszky László a város kibontakoztatásának lehetőségeit kereste. A festők előmondták neki, hogy ha kapnának lehetőséget nyári művésztelep létesítésére, olyan híressé tennék Szentendrét is, mint tették festőtársaik Nagybányát. A felvetés jól beleillett a városvezetés jövőképébe, úgyhogy pár nap alatt létre is jött a megállapodás mindkét fél legnagyobb megelégedésére. A festők lelkesedése, tettrekészsége leküzdött minden eléjük kerülő nehézséget, amiből jutott bőven. Saját erőből használhatóvá tették a városszéli, évek óta használaton kívül álló, lepusztult, egykori járványkórház rozoga épületeit, amit „művésztelep” céljára kaptak a várostól. Szentendrén festett képeikből pedig novemberben már megrendezhették második kiállításukat a városházán egy ünnepi közgyűléshez kapcsolódva. Itt hangzott el a Képzőművészeti Főiskola rektora és festő professzora, Glatz Oszkár szájából az a művészetpolitikai szempontból fontos mondat, miszerint Szentendre pótolni fogja az elszakított Nagybányát. Nagy volt tehát az elvárás és nagy a felelősség, de az elszánás és a kecsegtető remények felvették a verseny.
Mint már annyiszor történelmünk során, az ország kritikus helyzetének kezelésében, megoldásában a kultúrának fontos szerep jutott. Trianon után a képzőművészet felől érkezett egyik válasz az új társulások, művészeti egyesületek létrehozásában öltött testet. Csak Budapesten 1920 és 1933 között tizenhat új művészegyesület látott napvilágot. A korábban létesülteket is ide számítva, a két világháború között összesen huszonhat művészeti egyesület működött a fővárosban. „Soha nem látott bőség egyetlen városban, Budapesten. Ilyesmire hiába keresnénk példát a legnagyobb művészeti központokban.” (Lyka Károly) De a vidéki városokban is sorra alakultak új művészeti társulások, közöttük a Szentendrei Festők Társasága 1928-ban. S amíg a történeti művésztelepeket (Nagybánya, Gödöllő, Kecskemét, Szolnok) erősen megrengették a háborús megpróbáltatások, Szentendrén szinte a semmiből kezdett felépülni, valami új, példaértékű művészeti tartalom. Így nyolc évvel az óriási fizikai, lelki, gazdasági vesztességekkel és megpróbáltatásokkal járó, súlyos értékválságot eredményező „nagy” háború és hat évvel az országot szétdaraboló trianoni békediktátum után nyolc fiatal festő és a város első emberének mondhatjuk történelmi egymásra találása megvetette az alapját annak, hogy Szentendre évtizedek múlva a festők városaként váljék ismertté világszerte.
Török Katalin
Az írás megjelent a Szentendre és Vidéke 2020. június 4-i lapszámában.
