Itt élnek közöttünk, a mi hajléktalanjaink ma is kint vannak a HÉV állomáson. Február van, a nap mégis melegen süt, épp a padokra, ilyenkor nem tűnik annyira nehéznek a tél. Ők ketten rezzenéstelen arccal ülnek ott, szinte órákon át. Néha szólnak egymáshoz. A pár a HÉV állomáson, Imre és Beus. A férfi épp ma 56 éves. Hirtelen változik a szín, amikor egy fiatalabb nő kiáltva támad rájuk, nem nagyon érteni, miért, csak szitkozódik, és egy férfinév is elhangzik, valami szerelmi ügy bomlik ki, úgyhogy magasra csapnak az indulatok. A falak visszhangozzák a dühödt szavakat. 

Egy sárga mellényes férfi mellettem, meg is jegyzi, hogy „Miért nem viszik be az ilyeneket rögtön? Alkoholista csövesek!”…

A kötekedő asszony ordít, futkos fel-le, a tér visszhangzik, az emberek megállnak, majd egyszerre megunja, és a társaival egy távolabbi padon beszélgetnek tovább. A pár ott marad egyedül, újra szürke egyhangúságban peregnek a percek tovább. Bizalmatlanok, mikor odalépek, mit akarok, miért kérdezgetek, vetik elém a szavakat. Aztán mégis mesélni kezdenek.

„Beus tanult asszony” – mondja Imre, – „ha ki kell tölteni egy papírt, akkor ő tölti ki, mert én nem tudom, mit kell odaírni”, meséli a férfi, akinek két szakmája van, hentes és tetőfedő ács. Most is megkeresi a pénzt, ha kell, mondja büszkén, tavaly az utcáról ment dolgozni egészen messzire, a Balatonra. Hajnalban kelt, hogy elvigye az autó a magyar tengerhez. De most télen nem akar, nem engedi a hideg. Imre büszke rá, hogy ő nem kéreget, azt azért már mégsem, de ha valaki hozzájuk jön, hogy adna valamit, az más, azt elfogadja.

„Mert vannak azért jó emberek!” – fűzi hozzá rekedtes hangján az asszony. „Volt például az az utcai szociális munkás, az Erzsi a Vöröskereszttől, aki szívét-lelkét kitette értünk. Megszervezte, hogy a Metróból ide kerüljenek az élelmiszeradományok, az jó volt nagyon! Kaptunk húst is, megfőztük, megettük, jó lenne az most is. De Erzsi eltűnt egy napon, nem tudjuk, miért és azóta nincs élelmiszerosztás Szentendrén.”

Egyszer fenn, egyszer lenn

„Vasárnap járunk a Merőkanálba, ott sokat segítenek” – folytatja Imre, – „nem csak ételt kapunk, megszerzik, amire szükségünk van. Egy matracot is adott valaki például, de nem tudom mivel elhozni, nehéz nagyon, hát hogyan oldjam meg?” – tárja szét a karját, hogy na, ilyen jellegű problémáik vannak.

Minek a matrac, nem a szállón alszanak? – kérdezem, és zavart csend támad ekkor, várunk egy hosszúra nyúlt másodpercet, mire Imre kiböki, hogy ő ki van tiltva szállóról. Örökre. Azt nem tudja, miért, de ez a helyzet, és azóta egy üdülőházban laknak fenn a hegyekben. Fűtés az nincs, de takaróval fel vannak készülve. 

„Mindenkit befogadunk, akinek szüksége van rá” – bólogat Beus, de nem folytathatja, mert rendőrök lépnek közénk. 

„Megjöttek” – pillant fel rám Imre, és a nevét is mondja a rendőrnek, ismerik itt egymást már jól, hiszen mindennaposak az ilyen igazoltatások. Fel kell állniuk, odamenni a másik hajléktalan csoporthoz és egyszerre kell felsorakozniuk a rendvédelem előtt. Biztos valaki kihívta őket az előbbi lárma miatt.

Deim Balázs, fotós kollégámmal csendesen várunk, míg előkerülnek a személyi okmányok. Valakit kitámogatnak közben a parkolóba, egy mentőautó várja, villog a kék fény az autó tetején. A másik csoport tagjai eltűnnek a térről, a rendőrök elmennek, Beusék pedig visszaülnek a helyükre, és Imre egy sárga vonalra mutat a földön, hogy látom-e. 

„Na, mert ha azon belül dohányzunk, azért is bírság jár, vagy ha eldobom a csikket, azért is, vagy csak azért, hogy itt ülünk. De hát miért?” – emeli fel a hangját. „Mi nem ülhetünk itt csak úgy? Mindig ez történik, és megbüntethetnek húszezer forintra, aztán az örökre fennmarad, ha nem fizetem ki. Leülhetem persze, bemehetek a börtönbe három-négy napra. De ha nem, akkor a tartozás sosem tűnik el, és ebből sok összegyűlhet, mert minden nap jönnek. Szerencsére ma nem kaptunk bírságot, rendes ember ez a rendőr, nagyon rendes!”

„Á” – legyint az asszony, hogy nem úgy van az mégsem, – „mert megnézhetik, mi van a táskámba’, csak mutassam meg, van-e benne alkohol. És ha van, nem lehet nálam? Nem segítséget kapunk, csak még egyet rúgnak belénk!”

„Tudja, hányszor gondoltam, hogy legyen ennek vége?” – áll fel most Imre, és mutatja, hogyan vágná el a csuklóján az eret. „Mert mit ér így az élet? Nem lenne-e jobb, ha vége lenne? Ha már annyi sem adatik, hogy egy padon ülhessenek?” – és most az elkeseredés vörösre színezi a szemét. Elhallgat egy időre, majd úgy folytatja, hogy nekik itt van idejük gondolkodni az életen, és az élet hullámhegyek és völgyek sorozata, egyszer lenn, egyszer fenn. De Imre szerint, aki fent van, az nem gondolja, hogy le is kerülhet. Pedig olykor egy pillanaton múlik minden, és bárki hamar itt találhatja magát. Mindenkinek ajánlaná, hogy próbálja ki csak egyetlen egy hónapig itt az utcán, másképp néznék az életet. Az első két hónap igazán kegyetlen, de aztán ezt is megszokja ezt is az ember. 

A rabszolgaság meséje

Megszokta Bari Laci is, akinek levágták térd alatt a lábát, ő ott ücsörög mindig a belvárosban, az evangélikus templom előtt, vagy a Tourinform irodánál, esetleg a moziban. Általában keresztrejtvény van a kezében, azzal üti agyon az időt. Ma nehezen találjuk meg, egyik megszokott helyén sem látjuk, és a moziban sem kerül elő rögtön. A portást kérdezem addig, hogy nem zavarja-e, hogy itt szokott ücsörögni órákon át. De az asszony szerint csendes ember a Bari Laci, nincs vele baj és tél van, neki is kell lennie valahol, ha már így alakult az élete. 

László tényleg csendes, de azért a társaságnak örül ő is, hálás, ahogy Beusék, hogy kíváncsi rá valaki. Tíz éve várja már az utcán az idő múlását, azóta reméli, hogy egyszer lesz újra munkája. Mert az segítene rajta, ezt mondja, amikor megkérdezem, hogy mire vágyna, mit szeretne még az élettől. Egykor kőfaragó volt „Pap Lacinál”, ott dolgozott éveken át. Aztán valaki szólt, menjen vidékre, azt ígérte, ott majd jó élete lesz. Egy Kecskemét környéki településre került, de nem maradt sokáig, mert egy ottani munkás figyelmeztette, hogy itt rabszolgaként tartják az embereket, dolgoztatják őket semmi pénzért, és ételt is alig adnak. Laci erre kiszökött a kapun, tél volt, éjszaka, és ahogy kilépett rajta, beszakadt a jég a lába alatt. A fagyos víz elöntötte a cipőjét, és mire gyalog felért Budapestre, megkékült a lába. Kórház és amputáció következett, már nem tudták megmenteni a lábát. A műtét után felgyógyult, implantátuma lett, és ő újra dolgozni próbált kőfaragóként. A műhelyben azonban balesetveszélyesnek találták a jelenlétét, mert ha nem jól lép és elejti a követ, más is megsérülhet. 

„De ez a vidéki út semmi volt ahhoz képest, mint amikor Párizsból gyalogoltam hazafelé” – mosolyog ránk, és élvezi, hogy elképedünk a hallottakon. – „Tizenhat napig jöttem, és havat ettem víz helyett” – meséli, és elakad a szavunk a regényes fordulat miatt.

„A Légióba akartam jelentkezni” – árulja el, – „de már túlkoros voltam harmincnyolc évesen, nem voltam alkalmas, hazaküldtek. Jó kaland volt. Megpróbáltam, nem sikerült. A feleségem is próbálkozott egy másikfajta élettel” – teszi aztán hozzá, amikor azt firtatom, hogy nincs-e családja, gyerekei. De ez sem szokványos történet, mert a felesége Peruból hozott Hollandiába ezt-azt, olyasmit, amit nem kellett volna. Aztán le is csukták, Peruban ült kilenc évet a börtönben, hogy él-e még, senki sem tudja.

De ilyen kalandra ő nem vágyott, csak a sport, az erőpróba érdekelte. Ez itt az utcán valami egész másféle kihívás, amit nehéz teljesíteni. Sokakat az alkohol segíti, de őt nem, őt a csokoládé, és a szaloncukor, az a gyengéje. Egy szelet csokin elél egész nap, van benne kalória, és ha sikerül szereznie egy táblával, az ebédért sem megy el a Kedvencbe. Ma például nem. Nem panaszkodik most sem, csak annyit mond, hogy nincs tolla, amivel megfejthetné a keresztrejtvényt, ezért odanyújtom az enyémet. Apró ajándék, ami nehezen enyhítheti a mindennapok súlyát. 

Kedvenc

Délután van, elmúlt három óra, a szentendrei Kedvenc kifőzde hátsó bejáratánál gyülekeznek az emberek. Németh Judit, a tulajdonos, már 15 éve osztja szét az aznapi maradékot, és mikor kérdezem, hogyan kezdődött, gondolkozni kezd, már nem is emlékszik pontosan. De mindenkinek ad, aki kér. Jön Imre is, akivel korábban találkoztunk, és még jónéhányan. Majd egy jól öltözött úr száll le a bicikliről, de kéri, ne fényképezzük, mert ő nem is hajléktalan. Magánzó, ahogy ő mondja, van lakása, nyugdíja, de egyedül él, és egy személyre nem érdemes főzni, inkább innen hordja. Juditka pedig mosolygósan osztja az ételt, nem kérdezi, ki hajléktalan, ki kisnyugdíjas, kinek, miért kell az étel, csak meri a levest, teszi dobozba vagy ételhordóba, kinek mije van. Azt meséli, hónap végén megnő a „forgalom”, érezhető, hogy többen állnak sorban. Ismer már mindenkit, tudja, kinek a feje felett nincs tető, és akiről tudja, hogy az utcán alszik, annak meg is melegíti az ebédet, hogy legalább egy pillanatra átmelegedjen. Ha hideg az idő, még a szállóba is odaszól, hogy figyeljenek, jöjjenek ki, ne hagyják az embereket megfagyni. Ő nem tudna úgy nyugodtan aludni. 

Rist Lilla

Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. március 8-i lapszámában jelent meg.

Kiemelt képen: Bari László

Fotók: Deim Balázs