Közismert, hogy a művészetek befogadása, gyakorlása nagyban hozzájárul a szellemi frissességünkhöz, a világra való nyitottságunkhoz és a lelki egyensúlyhoz. 2019 novemberében a tudomány igazolta, hogy még ennél is többre képes: gyógyít. 

Az Egészségügyi Világszervezet ekkor adta közre Helsinkiben az eredményeit egy olyan kutatásnak, melynek során először vizsgálták a művészetek egészségre gyakorolt hatását. A jelentés szerint öt kategóriában: az előadóművészet, a képzőművészet, az irodalom, a kultúra (múzeum-, koncert- és színházlátogatás) valamint az online művészetek terén végeztek megfigyeléseket, és arra a megállapításra jutottak, hogy mind a műélvezet, mind pedig a művészi alkotó tevékenység képes lehet gyógyulást hozni ott, ahol a hagyományos orvoslás a határaihoz ér. 

Legyen szó tehát mentális, vagy fizikai egészségről, prevencióról, vagy gyógyulásról, érdemes minél gyakrabban és minél többféle formában keresni a találkozást a művészetekkel. Ennek ösztönzésére három olyan foglalkozást mutatunk be, amely karnyújtásnyira érhető el olvasóink számára. 

Képolvasással a tiszta látásért

Kozári Kata és Stenger Csilla egyedülálló kezdeményezésként indították útjára SzemBeszéd elnevezéssel az úgynevezett képolvasó foglalkozásokat, melyeknek célja azon képességeinket finomhangolni, amelyek által szélsőségektől mentes megfigyelésre tudunk szert tenni. Külön hangsúlyozzák, tevékenységük nem tekinthető sem terápiának, sem önismereti foglalkozásnak – a képolvasás a képek értésében segít. 

Kozári Kata

Mindketten festők, és a Napút Művészeti Akadémián sajátították el a festményeknek azt a sajátos szemléletét, amellyel akkor még csak egymást segítették abban, hogy hűek tudjanak maradni a választott témáikhoz. „Egyszer csak azt vettük észre – mondták el lapunknak –, hogy egy olyan kincs van a kezünkben, amit vétek lenne nem megosztani az emberekkel, hiszen nap mint nap tapasztaltuk, hogy ez a megfigyelési gyakorlat nem csak a festésben, de az életünk számos területén nagy segítségünkre van. Tudomásul kell venni, hogy egyre inkább képekkel kommunikálunk, és ha nem tanuljuk meg ezeket pontról pontra, színenként, formánként olvasni, akkor könnyen megvezethetővé válunk.” Kata és Csilla szerint a körülöttünk lévő világ képei akkor is hatnak ránk, ha ennek nem vagyunk tudatában, ezért különösen fontos például, hogy otthonainkban, a munkahelyeken, intézményeinkben mit teszünk a falakra. 

Stenger Csilla

A felmérések szerint, amikor múzeumban vagyunk, átlagosan 30 másodpercet töltünk el egy-egy műalkotás előtt. Ezzel szemben a SzemBeszéd-eken csupán egy kép kerül az állványra, cím és alkotó nélkül, és a festmény társaságában egy órát töltenek el a résztvevők. A megfigyelési folyamat konkrét, megfogható dolgokkal indul, vizsgálják a kép méretét, a kompozíciót, a színeket és a formákat. Külön érdekesség, hogy az objektivitást erősítve néhány bátor jelentkezőnek egy rövid időre selyemsállal kötik be a szemét, így ők először csupán a többiek leírására hagyatkozva ismerhetik meg a képet. „Szép pillanat, amikor lekerül a sál!” – vallják egyöntetűen a szervezők, amikor a foglalkozás egyik legizgalmasabb momentumáról mesélnek. 

Mi tehát a különbség egy hagyományos képelemzés és a SzemBeszéd között? „A mi alkalmainkon a közös megfigyelés vezeti a folyamatot, ott és akkor történik a megértés. Gyakorlatilag egy közös teremtési folyamat zajlik. Mi csak szempontokat adunk, kísérünk – jön a válasz a kérdésünkre. – A személyes asszociációkat lehetőség szerint kerülve, objektív megfigyelések útján, de nem érzelemmentesen jutunk el a kép témájához, és végül címet is adunk neki, ami gyakran egybecseng a szerző által adott címmel.”

A folyamatban az is cél, hogy addig tisztítják, pontosítják a megfigyelt dolgot, amíg a jelenlévők közül mindenki rábólint, majd erre az alapra közösen építkezve lépnek tovább. „Gondoljunk csak bele, hogy ennek mekkora ereje van! – hangsúlyozzák. – Az ilyen pillanatokért érdemes ezt csinálni.”

A SzemBeszéd tehát nem egy passzív szórakozás, jó értelemben véve dolgoztat meg minden egyes résztvevőt, és akik nem rettentek meg az effajta aktív megfigyelési gyakorlattól, ma már törzsvendégeik a foglalkozásoknak. A bónusz jutalom pedig az a két óra, amit testközelben tölthetünk el két eredeti festménnyel. A SzemBeszéd közösségi élményként is remekül funkcionál – baráti társaságok és munkahelyi közösségek számára is izgalmas „társasjáték” lehet.

Elérhetőség: facebook.com/szembeszed

Tánccal a gyógyulásért

Zám Mária eredeti szakmája szerint szociológus, éveken keresztül tanított szociológiát és szociálpolitikát az egyetemen. Válásának feldolgozása vezette el őt a művészetterápiákhoz, s 2006 óta ő maga is praktizál táncterapeutaként. Szentendrén a Jógatérben találkozhatunk vele, de az év csúcspontjának azt a nyári négynapos tánctábort tartja, amelyet 17 éve az Őrségben rendez meg. 

Zám Mária

A foglalkozások egyébként nem csak csoportosak, egyéniek is lehetnek. Az előbbieket Mária rendszerint valamilyen témára fűzi fel, és annak megfelelően választja ki a zenéket, amely az operától kezdve a folklórig, a világzenéken át a zörejekig bármi lehet. Ebből aztán az is következik, hogy a táncterápia nem a tanult táncok eltáncolásáról, sokkal inkább a zenére felszabaduló mozgásról szól. „Mindig azt szoktam mondani a résztvevőknek – magyarázza Mária –, hogy felfedezőútként tekintsenek ezekre az alkalmakra, ahol valaminek az igazságát kutatják. Engedjék magukat elmerülni egy ismeretlen világban és hagyják, hogy megtörténjenek a dolgok.” Mindez nagyfokú rugalmasságot feltételez nemcsak a résztvevőktől, hanem a terapeutától is, aki facilitálja ezt a folyamatot, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az fog történni egy-egy alkalmon, amit előre eltervezett. Példaként hozza erre a saját gyógyulástörténetét: „Egy súlyos betegségből lábadozva úgy éreztem, hogy nem tudok »szólni«, és előbb magamat kell meggyógyítanom. Egyedül jártam a Jógatérbe, ahová zenéket vittem magammal, hogy majd azokra táncolok, de hetekig nem történt semmi más, minthogy lefeküdtem a napsütötte padlóra. Aztán eljött az ideje, amikor meg tudtam mozdulni és újra elkezdtem táncolni. És valahol ez a lényege a táncterápiának: engedj meg magadnak bármit! Akár azt is, hogy csak fekszel, akár azt is, hogy alszol egyet, vagy olyan mozgást, aminek látszólag semmi köze nincs a tánchoz.”

Alapkérdése és -feltétele tehát ennek a terápiának az, hogy létrejöjjön az a közeg, amelyben a résztvevők valóban azt érzik, itt most nincsenek elvárások, bármit megtehetnek – felvállalhatók az érzéseik, nem kell szerepeket játszani, nem kell másnak lenni, nem kell megfelelni… Mária azt mondja, nagyon sok időt szán arra, hogy ez a bizalmi légkör kialakuljon a csoportban, mert ez a terápiás foglalkozás akkor működik, ha egy olyan szakrális térben zajlik, amelyben maga az élet képes megjelenni. „Anyaméhként tekintünk rá, amely tartalmazza, majd meg is szüli azt, ami meg akar nyilvánulni” – hívja segítségül a hasonlatot a terapeuta, aki azt is elmondja, nem lehet priorizálni a terápiákat, alkati kérdés, hogy kihez, mi áll közelebb. Az általa kínált megoldás leginkább a mozgásban rejlő transzparenciáról szól, arról, hogy nem tudunk elbújni az elől, ami a „táncunkban” megtörténik. Bár rákérdezek arra, hogy mikor sikeres egy-egy foglalkozás, de tudom, pontatlanul fogalmazok, és Mária valóban nem is használja ezt a szót, ha a terápiáról van szó. „A sikernél sokkal kifejezőbb, ha úgy tekintünk ezekre a foglalkozásokra, mint egy felfedezőút – mondja. Tény, hogy sokan azt várják, a terápiától az életük majd teljesen meg fog változni, és nagyon sok minden valóban meg is tud, de ami a múltban történt velünk, az nem. A jó hír viszont az, hogy a múlthoz való viszonyulásunk igen, és az is, hogy a jövőben már képesek leszünk bánni ezekkel az érzésekkel.” Mária úgy összegez, hogy a táncterápia során megtanulunk jobban bánni magunkkal, és megtanuljuk a viszonyunkat kezelni a világgal, másokkal. 

Elérhetőség: www.tancterapia.lapunk.hu

Mesékkel az önismeretért

Borosné Nagy Luca német nyelvtanárként diplomázott, majd pedagógusként mindig is azokat a módszereket kutatta, amelyek a tanulást segítik, motiválják, illetve a stresszt oldják. Ennek során talált rá Boldizsár Ildikó alkotó-fejlesztő metamorphoses meseterápiájára, ami, a szavaival élve, elvarázsolta és magával ragadta őt. Úgy látta, ebben a rendszerben benne van minden varázsmag a fejlődéshez: a motiváció, az inspiráció, a megküzdési stratégia, a bátorság- és életöröm mintája, de hiányzik belőle az ítélkezés és a panaszkodás. „Pont úgy működik, mint egy ideális tanár” – látta meg a lehetőséget Luca, és azóta elvégezte az összes kurzust. A hivatása tehát nem változott, csak a létezési mód, ahogyan abban működik. 

Igazi kuriózum született abból, hogy Luca mesefoglalkozásaira a Ferenczy Múzeumi Centrum is felfigyelt: a Múzeumi Mesék keretében azóta a látogatóknak lehetőségük nyílik arra is, hogy az FMC egyes kiállításaihoz kapcsolódva egy mesék által vezetett önismereti foglalkozáson vegyenek részt.

A módszer fokozatosan alakult ki, Luca engedte, hogy azt a tapasztalatok formálják. Az első munkája örökre emlékezetes marad számára. Akkor Nagy Kriszta Tereskova: Csipkerózsa halott című installációját (MűvészetMalom, 2019) kapta feladatul. Adott volt tehát a mese is, ám amikor Luca meglátta az ágyban fekvő csontvázat, amelyet szintén csontok és rózsák vettek körül, földbe gyökerezett a lába. „Egyszerűen sehogy sem sikerült a mesét egyeztetnem az installációval – emlékszik vissza. – Élesen hasított belém a gondolat, ez nem fog sikerülni. Aztán újra és újra bejártam a tárlatot, lépcsőkön fel, egyre beljebb, és végül mélyebb térbe jutottam úgy a mesében, mint magamban a tárlat csontvázainak segítségével. Akkor megtanultam: nem én döntök. A tárlat hívja meg mesét, én csak figyelek, hogy felismerjem.”

Így hívta magához a tárlat a Csontvázasszony meséjét. S hogy miként kell egy ilyen foglalkozást elképzelni? A Múzeumi Mesék olyan program, ahol a látogatók kedvükre kapcsolódhatnak a tárlathoz és az alkotójához, és részt vesznek egy mesebeli önismereti foglalkozáson is, ahol a kiállítás megtelik boszorkányokkal, útvesztőkkel, elátkozott királyfikkal, frissen kisült kenyerekkel, tojásból teremtődött vagy épp repülni tudó emberekkel éppúgy, mint felismerésekkel, megoldásokkal, katarzissal, nevetéssel, énekléssel.

„Az a csodálatos a múzeumi térben – teszi hozzá Luca –, hogy a műtárgyak inspirálnak, felemelnek, ünneplőbe öltöztetik a látogató lelkét. Meggyőződésem, hogy egy nyitottabb állapotba kerülünk a művészi terek és belső tereink, azaz önmagunk bejárásával. Ha egy ilyen környezetben adjuk át magunkat a meséknek, könnyedén ismerjük fel azt, ami eddig rejtve volt előttünk, megtalálhatjuk a tehetetlenségünk okát, a bánatunk ellenszerét, a kilátástalanságból kivezető utat, miközben kapcsolódunk egymással és önmagunkkal egyaránt.”

(A következő Múzeumi Mesék júniusban, Csákány István: A kalapács álma című kiállításához kapcsolódóan lesz a MűvészetMalomban. Részletek: www.muzeumicentrum.hu)

Borítókép: Borosné Nagy Luca meseterápiás foglalkozása

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/6. számában.