Asszonyi Tamás (Pécs, 1942. augusztus 30.) Munkácsy Mihály-díjas szobrász- és éremművész. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Képző- és Iparművészeti Osztályának tagja (1992), Szentendre Város Díszpolgára (2012).

A Képző- és Iparművészeti Gimnázium (1956–1960) elvégzése után a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait (1960–1965). Mestere Martsa István szobrászművész, aki korábban Ferenczy Béni tanítványa volt. További mentorai Szabó Iván és Pátzay Pál voltak. Feleségével, Jávor Piroska festőművésszel 1969 óta él Szentendrén az Új Művésztelepen.

Asszonyi Tamás munkásságát számos díjjal ismerték el: 1974-ben megkapta a Munkácsy-díjat, 1981-től Érdemes, 1989-től Kiváló Művész. 1995-ben a Magyar Művészetért Díjat vehette át.  

Munkái nagyrészt bronzból készülnek. Műveit a játékosság, a kiemelkedő technikai tudás, a finom humor és irónia jellemzi. Munkáiban a társadalomkritika fontos szerepet kap. Alkotásainak fő területe az éremművészet, számos jeles emlékplakettet készített, mellette kisplasztikákat és köztéri szobrokat is alkot. Közterületi alkotásai között Szentendrén három ivókút (Díszkút, 1980 (a Piacköz és a Tiszteletes utca találkozásánál), Vujicsics Tihamér- emlékkút, 2000 (Vujicsics tér), Madaras csobogó, 2014 (Duna-korzó) és számos cégér, emléktábla látható. Részt vett a Kovács Margit Múzeum bővítésének tervezésében Kocsis József építész, Csíkszentmihályi Róbert, Szabó Tamás és Szentirmai Zoltán képzőművészek közreműködésével.

Milyen útravalót kapott a szüleitől és szülővárosától, Pécstől?

Mi a nagy monarchiából származunk. Apám Nagyváradon született, mert vándorszínészek voltak a szülei és éppen akkor ott játszottak, anyám pedig Horvátországban. Az ő apja MÁV-tanító volt, és a világháború utáni zűrzavarban Pécsre kerültek, így ismerték meg egymást a szüleim. Apám jogot végzett, anyám tanítónő volt. A városházán „szellemi segédmunkások” voltak, ott kerültek össze, de még egy jó ideig eltartott, mire össze tudtak költözni, amikor apám körjegyzői állást kapott a Pécs közeli Nagykozáron. Amikor Rákosi gondolt egyet, és megszüntette a közigazgatást, lapátra kerültek, és akkor költöztünk be Pécsre a horvát nagyanyám házába, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Anyám elvégezte a tanítóképzőt, rajztanár lett, apám pedig Baján kapott állást. Már általános iskolás koromtól kezdve a nyarakat vele töltöttem, ekkor kerültem kapcsolatba a Dunával. Korlátlan szabadságot élveztem. A sors véletlenje, hogy főiskolás korom után Szentendrén újra felfedezhettem a folyót: vettem egy faladikot és a Dunán töltöttük a nyarakat a gyerekeimmel. 

Viszonylag hamar elkerült otthonról, egyszerű volt az út a főiskoláig?

Pécsett már általános iskolás koromban a városi szakkörbe jártam, és azt is láttam, ahogy anyám esténként vízfestékkel csendéleteket fest, így én is elkezdtem festeni. Akkoriban rendszeres volt, hogy nyaranként kihelyezett felvételi vizsgákat szervezett a Budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium. Nevetséges feladatot adtak: egy hokedlit és rajta egy lavórt kellett lerajzolni. A szakkör után én ezt már a kisujjamból ráztam ki, úgyhogy felvettek a pesti gimnáziumba és a kollégiumba. Történt pedig ez 1956-ban. Ezzel gyakorlatilag elszakadtam hazulról. A kollégiumból nem lehetett utazgatni, karácsonyra meg nyáron mentünk haza.

Azonnal bekerültem a főiskolára, ott lett kollégám például Csíkszentmihályi Robi. A kollégium a Rózsadombon volt, ott egy évig bírtam, aztán kiköltöztem a Hűvösvölgybe albérletbe egy alagsori cselédszobába. Víz az utca végén a nyomós kútban, budi a kertben. A gimnáziumi kollégium után ez volt a másik legkedvesebb helyem, teljesen egyedül voltam. Utólag visszagondolva – mert én egy társas lény vagyok – nem értem, hogy tudtam ezt élvezni? De élveztem.

Pátzay Pál osztályában már ötödéves voltam, amikor Jávor Piroska bekerült a főiskolára.

…aki a felesége immár hatvan éve. Hogyan ismerkedtek össze?

Elterjedt a hír, hogy az elsősök között van egy lány, akinek pap az apja. Engem ez nagyon érdekelt, mert a vallásos, katolikus nagymamám nevelt fel, és számomra ez elképzelhetetlen   volt. Halvány gőzöm nem volt arról, hogy vannak protestánsok is a világban, létezik ilyen és ráadásul ez legális, semmiféle mellékzöngéje nincs a történetnek. És becserkésztem Jávor Piroskát. Ahogy mondják, egy kapcsolathoz a két fél kémiája kell, hogy találkozzon, hát úgy tűnik, a miénk találkozott, a mai napig megvagyunk, apró összezörrenések ellenére is. Például, Piroska azt mondta: gyerek itt márpedig nem lesz. Nagy vállalásokat tettem, amit meg is valósítottam. Fürdettem, hordtam őket a bölcsődébe, óvodába. Szóval meggyőztem Jávor Piroskát, és ötéves korában Zsófi lányom győzte meg, hogy kell egy testvér, és megszületett Flóra. Így lettünk egy család.

Szentendrére az Új Művésztelepre mikor költöztek?

A főiskola után bekerültem a Fiatal Művészek Stúdiójába, a Rottenbiller utcába, ekkortól kezdtem érmeket csinálni, mert azt lehetett nemes anyagba berakni, a kőfaragás nem volt éppen a kedvencem. Külön voltunk Jávor Piroskától, úgyhogy apróhirdetéseket adtunk fel, hogy pincét, padlást, üzletet, bármit, műteremnek alkalmas helyiséget bérelnénk. Jelentkezett egy fényképész, akinek a háza tetőterében volt egy napfényműterme, amiről kiderült, hogy a Művelődési Minisztériumnál regisztrálva lett műteremként, tehát csak művész kaphatta meg. Ez korlátozta kicsit az öreg fényképészt, de akkoriban divat volt a lelépési díj, úgyhogy 35 ezer forintban – az nagyon nagy pénz volt – egyeztünk meg. Miből tudtam kifizetni? A Stúdióban a lektorátus próbaképpen megbízást adott: egy székesfehérvári óvoda kertjébe terveztem két pingvint. Életemben nem láttam pingvint, tehát nem tudtam, hogy mekkora, úgyhogy jó egyméter húsz-harminc centis pingvinpárt csináltam, de a zsűri átvette. Ebből kitellett a műterem. Összeházasodtunk és beköltöztünk. Nem sokkal később történt, hogy szívbillentyű szűkület miatt megoperáltak. A Dózsa György úton úgy másfél évig voltunk, amikor meghirdették a szentendrei Új Művésztelepet. A Ferenczy Béni tanítvány mentorom, Kiss Sándor benne volt az elosztóbizottságban. Harminc év múlva tudtam meg, hogy ő ott egy nagy beszédet tartott, hogy „ennek a fiúnak a szívét most operálták, nagyon nagy szüksége van friss levegőre, a Dózsa György úton ott megy a troli…” és így tovább – hát így kaptuk meg a műteremlakást Szentendrén. 

Miért és mikor kezdett vonzódni a bronzhoz, a nemes anyagokhoz?

A kezdeti időkben próbálkoztam fával, aztán elterjedt az ólomöntés, amit téglaporos gipszformába lehetett önteni. Csináltam olyan szobrokat is, hogy gipszformára ólomlemezeket kalapáltam rá, és azokat összeforrasztottam. Még Budapesten laktunk, amikor az angyalföldi tanácsházára felkértek művészeti előadónak. Ott semmi dolgom nem volt, ezért érmeket kezdtem csinálni az irodai fiókban, ezeket akkoriban húsz forintért ki lehetett önteni. Elmélettel azonban nem foglalkoztam, nekem az valahogy elsikkadt, hogy az érem az köralakú, lapos és kétoldalas. Én egyoldalas érmeket csináltam magas plasztikával, és beadtam a Tavaszi Tárlatra, a pécsi Kisplasztikai Biennáléra, ahol ezek feltűnést keltettek. Talán a kritikusok félreértették, vagy nem vették észre, hogy ez ügyetlenkedés, de kezdtem ismert lenni.

Ettől kezdve jöttek a sikerek?

Akkoriban volt egy új műsor a tévében, a TV Galéria, ahol szerepeltem és ez elindított a népszerűség felé. Olyannyira, hogy például Ungvárból is jelentkeztek Asszonyi nevű rokonok. Aztán vérszemet kaptam és a második kisplasztikai biennáléra beadtam egy éremsorozatot, amire ráírtam, hogy „A biennálé második díja”. A zsűrinek volt humorérzéke, és megnyertem a második díjat. Az ötödik biennálén az első helyezést is megkaptam. Ezzel elkezdődött: mindenhol díjakat nyertem az érmekkel, és sorra jöttek a megrendelések, felkérések. Hol Csíkszentmihályi Robi, hol Ligeti Erika, hol én nyertem el a pályázatokat. Ekkoriban a vidéki művelődési házaknak kötelező volt egy évben kétszer kiállítást rendezni, és valahogy felfedeztek bennünket, hogy a mi kiállításainkat még sehol, soha nem tiltották be. Így a kultúrházigazgatók egymásnak adtak bennünket. Ha felmerült a helységben valami éremadományozás, mindig eszükbe jutottunk. Ezzel együtt járt, hogy egyre kevesebb érmet csináltam saját kedvemre az olvasmányaim, az érzelmeim, az élményeim alapján. Amikkel elkezdtem feltűnni, mai kategóriával nézve még művészérmek voltak, de egyre kevesebb lett. Élveztem ugyanakkor a feladatok megoldását is, mert rengeteget lehetett tanulni belőle, variálni, túljárni az eszükön.

Milyen érzés volt végigtekinteni a Ferenczy Múzeumban nemrég nyílt életmű kiállításán? 

Most, amikor a kiállításomra készültem, gondoltam csak bele, ki is vagyok én. Arra jöttem rá, hogy nem is vagyok szobrász a saját felfogásom szerint. Igazából nem illek bele abba körbe. Ha csináltam is szobrokat, azok inkább egynézetűek vagy kétnézetűek. Nem panaszkodom, nem sírok, csak szeretném tisztázni a helyzetet. Visszagondoltam mindenre: a kiállítások, a Képcsarnok hozták a melót, de hogy ebből mi voltam én? Egy tisztességes mesterember voltam. Azért mondom, hogy voltam, mert már remeg a kezem, szar a szemem, érmet már nem tudok csinálni, meg szerintem már nem is jutna eszembe, mert ami nekem adatott, az már mind eszembe jutott.

Ezzel vitatkoznék, mert úgy tudom, van jó pár terve. Min dolgozik, gondolkodik most?

Amikor a kiállítás felmerült, terveztem meglepetéseket: elkezdtem egy nagyobb méretű fát megcsinálni, egy kisebbet restaurálni, amibe beköltöztek a dongók és szétzabálták, és van egy síkbeli tervem, egy kollázs, aminek az a címe, hogy Én még mindig sárga csekken fizetek.

Ez mit jelent?

Az íróasztalomban nagy stószban állnak a sárga csekkek feladóvevényei, amik nem villany- vagy gázszámlák, hanem ilyenek vannak ráírva: „Szív hangja”, „Fényes szív”, „Bohócdoktorok”, „Légimentők”, de muszáj volt leadni belőlük, maradt a két szíves. Az adományozók megírják mindig, hogy előzőleg mennyi gyűlt össze és mit vettek például egy gyermekkórháznak. Hőmérőt, dopplerfejet. Ezek párezer forintos dolgok. Egyszerűen nem értem, ez nem a mi dolgunk. A formán gondolkodom, hogyan tudnám az emiatt érzett dühömet és szomorúságomat kifejezni. Egy másik tervem a Makutyi dumák. Van egy egész komoly gyűjteményem műkritikából, amiben olyan körmondatok vannak, amit ember nem ért meg. A műmagyarázatok lenézik a közönséget, hiszen a kiállításon a néző látja a dolgot, és vagy bele tudja élni magát, vagy nem. A Makutyi dumákból ugyancsak egy kollázst kellene csinálni, ami tükrözné a véleményemet: a művészetről ne dumáljanak, vagy legalább így ne!

Asszonyi Tamás Szép új világunk – Fémbe öntött irónia című retrospektív kiállítása október 11-ig látogatható a Ferenczy Múzeumban, csütörtöktől vasárnapig.

A művésszel készült video-interjú a Ferenczy Múzeumi Centrum YouTube csatornáján látható.

Sz. N.