A XX. század közepére a többgenerációs családi együttélési formák helyét a kiscsalád vette át. A család és a háztartás funkciója összemosódott, számos addigi feladatát pedig állami intézmények látják el. Meddig fenntartható még a modern család? (A cikk a SzeVi 5. lapszámában jelent meg.)

A fenntarthatóság fogalma – többek közt – azt jelenti, hogy nem apasztjuk el az erőforrásokat, illetve olyan ütemben használjuk őket, hogy azok újra tudjanak termelődni.

A gyerekneveléshez szükséges erőforrások egyszerre kívánják a gyerekek fizikai szükségleteinek és lelki igényeinek a kielégítését a szülők, nevelők részéről. Fizikai szükséglete egy gyermeknek, hogy egészséges ételt kapjon, sokat legyen a szabadban, megfelelően legyen öltöztetve, s hogy biztonságos, békés otthoni környezet vegye körül. Lelki igénye egy gyermeknek, hogy a szüleihez és a gondoskodó felnőttekhez megfelelően tudjon kapcsolódni, játszhasson más gyerekekkel, lehetősége legyen a világ felfedezésére, s hogy biztonságban érezze magát akkor is, ha éppen nehéz helyzetbe kerül.

Ahhoz, hogy mindezt mi szülők meg tudjuk nekik adni, időre, pénzre és egy támogató közösségre van szükség. Ráadásul mindezekből jóval többre, mint ami valójában a rendelkezésünkre áll. S mivel mélyen szeretjük a gyerekeinket, igyekszünk mindent megadni nekik, annak árán is, hogy esetleg magunkat merítjük le teljesen. Fokozottan érezhető ez most, amikor sokan otthonról dolgozunk, visszük a háztartást a hátunkon, tanáraikként tanítjuk őket, játszótársként játszunk velük, s pszichológusként meghallgatjuk az ügyes-bajos dolgaikat. Ennyi mindent egy napba sűríteni lehetetlen, de mivel a legjobbat és legtöbbet szeretnénk adni, ezért ez stresszhelyzetek sorozatához vezethet. S kiken tudjuk a feszültséget levezetni? Azokon, akik a legközelebb állnak hozzánk, akikkel megvan egy mély lelki kapcsolatunk, biztonságérzetünk, akikkel el tudjuk engedni magunkat, azaz a legközelebbi családtagjainkkal – gyerekeinken, párunkon, szüleinken. Mindez pedig vonja maga után a folyamatos lelkifurdalást, hogy elszúrtuk, rossz szülők, rossz társak vagyunk. Ráadásul nincs időnk, lehetőségünk feltöltődni, kipihenni magunkat, ezért aztán a lelkesedésünk és érdeklődésünk is csökken, és úgy tűnik, egy olyan spirálba csavarodtunk, amiből soha nem leszünk képesek kitörni.

Az elmúlt hetek sokak életében rámutattak arra, hogy a rendszer, amelyben családként élünk és gyerekeket nevelünk, nem fenntartható. A társadalmunk sem anyagilag, sem erkölcsileg nem ismeri el megfelelő módon a gyereknevelés munkáját. Most érezzük igazán, hogy mekkora értéket képvisel a szülői munka, valamint a bölcsődei, óvodai, iskolai gondozók, tanítók, tanárok folyamatos jelenléte és erőfeszítése az életünkben.

A gyereknevelés nem kétemberes feladat. Egy afrikai mondás szerint egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Ezek a falvak (közösségek) hosszú évtizedek óta nincsenek már jelen az életünkben, de most – egy fenyegető külső erő hatására – mintha éledezni kezdenének. Rengetegen igyekeznek támogatni idősebb rokonaikat, távolabbi ismerőseiket, de még az eddig ismeretlen szomszédokat is. A kényszerű lassítás eredményeként elkezdtünk egymás és a Földünk felé fordulni, újra van kölcsönkovász, érezhető a hagyományaink éledezése is.

Ez elképesztő értéket tud képviselni a jövőben is. Az egymás iránti bizalom, törődés, figyelem növekedése remélhetőleg megmarad azután is, amikor ennek a krízisnek vége lesz, mert egyszer vége lesz, még ha bizonyos dolgok másként is fognak működni, mint annak előtte. Bizakodón gondolok arra, hogy képesek leszünk ezekre a most erősödő értékekre támaszkodni közösen, egyfajta modern faluként, ahol segítjük egymást a folyamatos kihívásokkal teli gyerekes hétköznapokban is, akár rendszeres telekocsizás kialakításával, akár közös délutáni gyerekfelügyelettel, vagy épp a hagyományainkra támaszkodva, a komatál szokását visszahozva a nehezebb napokra. Az egymást támogató lehetőségeknek csak a képzeletünk szab határt, mert megoldandó élethelyzetekből kifogyhatatlanok vagyunk. Ez az egymás felé fordulás az, ami folyamatosan meg tud tartani mindnyájunkat, hiszen a gyerekeinket is arra kell neveljük, hogy a felnőtté válás útján, a családi életből kilépve is képesek legyenek kapcsolatokat teremteni, hogy  a következő generáció tagjaiként egy új társadalomi rend építőkövei válhassanak.

Az eddigi rohanó és túlterhelt életformánk nem tette lehetővé a közösségek spontán kialakulását, formálódását. A mikrocsaládok magukra utalva működtek, és a szerencsések sem igazán tudtak a nagyszülői segítségen túl más megtartó erőre számítani. Most viszont mintha kinyílna az utca, és ezzel együtt a remény is, hogy ha képesek leszünk megőrizni, és tovább növelni azt az alulról építkező erőt, amelyet most elkezdtünk megérezni, egy nap mi is lehetünk az a falu. Én igen bizakodó vagyok! És ön? És te?

Kis-Márton Franciska, kapcsolódó nevelés oktató