A Kéktúrázás napja egy nagyszabású közösségi túrarendezvény, melyen az Országos Kéktúra 1168 kilométerét egy nap alatt, 70 csoportban, 70 túraszakaszon jártuk végig. Az esemény különlegességeként a túra napján a GPS-nyomkövetővel felszerelt csoportok haladása egy online térképen volt követhető, a mozgásuk által a képernyőre húzott csíkkal pedig a nap végére együtt kirajzolták Magyarország térképén az Országos Kéktúra teljes nyomvonalát. Az MTSZ hagyományteremtő céllal, a tagszervezetek túravezetőinek közreműködésével ezzel a túranappal kívánta felhívni a figyelmet nemzeti értékünkre, a Kéktúrára, annak értékes múltjára és lendületes jelenére.
Viszonylag korán érünk a találkozópontra és elővesszük az MTSZ zászlót, amely máris hirdeti, hogy itt a találkozási pont. Nem kell sokat várni, lassan megjelennek a hátizsákos egyének, ki határozottan és célratörően közelít, ki kíváncsian tesz egy kört és csak utána jelentkezik. Létszámegyeztetés, COVID-19 nyilatkozat kitöltése, a járványügyi biztonság betartására figyelmeztetés, valamint az általános útvonal ismertető után 43 fővel elindulunk túránkra.
Felkaptatunk a fedett lépcsősoron, és amíg néhányan elvonulnak a kisvasút végállomására pecsételni, mindjárt jön az első érdekesség, ami ide köthető. Itt valaha volt egy szabadtéri mozgólépcső, de mára már nyoma sincs. A villamos-végállomás egykori helyét az Úttörővasút üzemfőnökségi épülete előtti térrel szabadtéri mozgólépcső kötötte össze 1956 májusától. Ez volt az első szabadtéri mozgólépcső Magyarországon. A budapesti metróhálózat majdani mozgólépcsőinek tervezéséhez és üzemeltetéséhez kívántak tapasztalatot szerezni a prototípus üzemeltetésével, olvashatjuk a Gyermekvasút történetében.
A pecsételők visszatérése után a néhai Munkásmozgalmi sétányon haladunk a Nagyrét felé. Egyebek mellett olyan maradvány-darabok láthatók az út mentén, mint a sziklába faragott Bunkócska-kotta. A többi szoc-reál „műremeket” elsodorta a történelem vihara – a kitelepített alkotások ma a kamaraerdei Mementó Parkban láthatóak. Az itt maradt obeliszkmaradványok egyre inkább groteszk erdei lényekké változtak, számháború-búvóhelyekké, amelyeknek tövében ma már békésen hevernek a szemétkupacok.
A Nagyrét mellett haladunk, amit szerencsére elkerült a körbeépítés, így máig megőrizte régi, természetes hangulatát. Elhagyva a rétet, az első útkereszteződésben feltűnik a sokak által ismert, és nagy múltú Náncsi Néni Vendéglője. Rátérve a Zsíroshegyi útra jön a következő, a fák között elbújva nehezen felfedezhető látnivaló, a Szeleczky kápolna, a Szűz Mária és Nepomuki Szent János tiszteletére felszentelt épület.
Némi pihenő után nekivágunk a várhatóan kellemesebb, élvezhetőbb erdei menetnek. Egy kis emelkedővel megkerüljük a Remete-hegyet, és a budai emberek számára nem túl jó hírű Ördög-árok mellett haladva beérünk a Remete-szurdokba. Az út mentén, egy sziklán látható Pápa Miklós emléktáblája: a róla elnevezett útvonalon haladunk, amely egyben az Országos Kéktúra egyik résztávja is. Amíg a Remete-barlanghoz érünk, szóba kerül, hogy miért nem túl jó hírű az Ördög-árok. Kezdeti erecskéje Nagykovácsi határában fakad, keresztülfolyik a községen, majd a Remete-szurdokban töri át a hegyvonulatot. Az árok Pasarét szélén, majd a föld alatt a Városmajornál és a Vérmezőnél elhaladva a Döbrentei térnél torkollik a Dunába. Szennyvízcsatornaként is működött. 1875 június 26-án egy óriás felhőszakadás a Tabánnál felszakította az Ördög-árok akkor már beboltozott részét, a ráépített házak összedőltek, és az ár a romokat a lakókkal együtt elsodorta.
Az Ördög-árok túlsó felén a meredek hegyoldalban, 20 méteres magasságban látható a Remete-barlang, amely nevét egy régen itt élő szerzetesről kapta. A kíváncsi természetűek a száraz patakon átkelve felkapaszkodnak a barlang megtekintésére, akik pedig maradnak az árok mellett, némi ismeretet szereznek a barlang történetéről. A barlangban egy V. István király korabeli pénzhamisító műhely maradványaira bukkantak a szakemberek – méghozzá teljes szerszámkészlettel, valamint vert és veretlen ezüstpénzekkel.
Ezután következik a teljes útvonal legnehezebb és talán legveszélyesebb szakasza. Meredek, szuszogós, köves emelkedőn lehet feljutni a Remete-hegy tetejére. Fokozottan kell figyelni a csúszásveszélyre, a talpunk alól kigördülő kövekre: itt a nagyobb távolságtartás csak biztonságot és előnyt jelenthet. Egy-egy sziklapárkányon, fáktól mentes területrészen megállva, levegő után kapkodva el lehet gyönyörködni az alattunk elterülő tájban. Felérve a gerincre, bevárjuk a lassúbb járatúakat, pihegünk, szuszogunk. Innen egy hosszabb – mintegy 5,5 km-es – kisebb-nagyobb emelkedős részekkel tűzdelt szakasz következik. A társaság már nagyon várja a Muflon Itatót és a Zsíros-hegyi Menedékház romjai melletti pihenőt.
Az itatóból nem sok jó jut számunkra – nincs nyitva – de pecsételni lehet! Feljebb a romokon ülve pihenjük ki magunkat, pihenés közben szóba kerül a volt turistaház története, pusztulása. Felvetődik a kérdés: miért a Zsíros-hegy elnevezés? Felszíne az 1920-as évekig kopár, növényzettel alig borított terület volt; magyar, illetve német nevét (Schmalzberg) is arról kapta, hogy messziről nézve a csupasz mészkősziklák úgy néztek ki, mint egy jókora zsírtömb. 1930 és 1934 között nagyszabású feketefenyő-telepítés zajlott itt, azóta a hegy nagy része beerdősült. A csúcs alatti egyik nyúlványon a kilencvenes évek elején erdőtűz pusztított, emiatt az a hegyorr jelenleg ismét kopár – ez maga a kilátópont. Némi pihenő után kilátogatunk az Alsó-Zsíros-hegy szélére, a szép látványt nyújtó sziklás letöréshez. Igazán pazar kilátásban van részünk a Solymári-árok majd’ teljes hosszára, a Hármashatár-hegytől Dorogig. A Szénás észak felé lefutó, fenyveses bordái igazi hegyi tájképet mutatnak. Észak felé, szinte a lábunk előtt leszakadó meredély alatt a Pilisvörösvári-medence húzódik, amelyet a Zajnát-hegyek, a Pilis hatalmas tömbje és a Hosszú-hegy vonulata – mögötte a Dobogó-kő – ölel körbe. Kelet felé a Kevélyek csúcsainak jellegzetes sziluettje a meghatározó.
Nagykovácsi hegyre felfutó utcaszéli házai mellett, a Felső-Zsíros-hegyen haladunk a Nagy-Szénás felé. Elsétálunk egy itt maradt technikatörténeti érdekesség mellett: a pilisi medence szénbányászatának emlékét a homokszállító kötélpálya néhány vasoszlopa őrzi. A Jóreménység-altáró tömedékeléséhez szükséges homokot a pilisszentiváni homokbányában termelték ki, az iszapolási helyekre 4 kötélpálya vezetett – ez az egyik ilyen homokot szállító kötélpálya maradványa. Némi pihenő és egy újabb ismertető az itt látható Szabó Imre turistaház-romokról, majd a túra utolsó emelkedős útvonalán felkaptatunk utunk legmagasabb pontjára, a Nagy-Szénás (550 m) csupasz tetejére. Ahogy elhagyjuk az erdős szakaszt, feltűnik a csúcson a kereszt és a turisták sokasága, akik pihennek, napoznak, élvezik az őszi napsütés utolsó sugarait. Némi körbetekintés, a kötelező csúcsfotó elkészítése és a látványosabb pontok megkeresése után – így az esztergomi bazilikát is felfedezzük – elindulunk.
A Nagy-Szénás kúpjáról leérve a ismét kiérünk egy elragadó nyitott, kopár részre, a Kutya-hegy nyergébe. A réten haladva előttünk a Kutya-hegy (559 m), a Budai-hegység legmagasabb csúcsa és a Csergezán-kilátó. Egy éles jobbfordulóval újra bevesszük magunkat az erdős szakaszba, amely most már kitart mellettünk egészen Piliscsaba határáig. Innen már nem sok turista-, építészet-, vagy technikatörténeti érdekesség kerül utunkba, csak a természet nyújtotta látványosságok. Mielőtt leérünk a Kőris-völgybe, egy érdekes, újonnan állított határkővel találkozunk. A határkövek történetéről érdemes tudni, hogy Pest, Buda és Óbuda egyesítése után a főváros jónak látta megjelölni a város határát, ezért a budai oldalon 1878 és 1882 között összesen 225 darab határjelet helyeztetett el. A kőoszlopok átellenes két oldalán a két szomszédos település neve áll; a hármas határpontokon álló köveken, vagyis ott, ahol három település határa fut össze, mindhárom helység nevét feltüntették. A most elénk került határkő nagyon fiatal: 2012-ben állították, oldalain a három település nevével – Pilisszentiván, Piliscsaba és Nagykovácsi.
Kissé fáradtan haladunk tovább, és átlépünk a Budai-hegységből a Pilisbe. Piliscsaba határában az 1825-ös dátumot viselő Erzsébet-kút ütött-kopott szögletes betonkávája tűnik elő. A kút-maradvány mellett tájékoztató tábla, amely szerint Piliscsaba 1808-ban József nádor tulajdonába került. A környéken az utóbbi években pusztultak el azok az idős faóriások, amelyeket ő ültetett kedvelt vadászerdejében. A közelben erősen elburjánzott, bokros területen található a megkopott boltozatos kőhíd és a gesztenye-fasor is. A közeli Nádor-hegy és József-liget is az ő nevét örökíti meg. A nádor halála után a falu birtokosa fia, József Károly főherceg lett, őfelesége nevét viseli a Klotildliget nevezetű terület. Innen nem messze egy mára már elhagyott lőtér bújik meg az erdőben. Egykoron a Császári- és Királyi Hadsereg hadgyakorló terepének épült a Sóder-hegy és a Csaba-hegy közötti kies völgyben. A lőtér érdekessége, hogy ezen a helyszínen forgatták az irodalmi Nobel díjas Kertész Imre Sorstalanság című regényéből készült film táborjeleneteit.
A település főútján áthaladva, és mielőtt beérünk a vasútállomástól nem messze lévő pecsételő helyig, még egy kötelességünknek teszünk eleget. Betérünk a helyi temetőbe, felkeressük az itt örök nyugalomba helyezett Horváth József sírját, aki 1952-ben három hónap alatt végigjárta az Országos Kéktúra útvonalát és lett az első sikeres teljesítő, az 1. számú igazoló oklevél tulajdonosa. Az akkori útvonal Tapolcától (Sümeg) Tolvajhegyig (Hollóháza) tartott. A sírhoz vezető út a temetőn belül kék kereszttel van jelezve, amelyet a Lokomotív Turista Egyesület festett fel. Tiszteletünk jeléül az erdőből hozott, a sírra helyezett tölgyfa-ágacskákkal emlékezünk turista elődünkre.
Elhaladva a vasút mellett, 25 km bejárása után túránk végcéljához érünk. Ki-ki pecsétel, és közben elbúcsúzunk a túrán résztvevőktől, megköszönve a társaság kitartását, a következő napokra pihenést, fájdalommentes izomláz-ápolást kívánva.
Jövőre – 2021. október 9. – az Alföldi Kéktúrán folytatjuk „kéktúrás” bejárásunkat.
Forrás/ A túrát vezette: Beck László és Tombor Géza
a „HÓD” Honismereti Túraegylet
túravezetői
