Manapság sokat hallani: légy hálás a mindennapokért, hogy van mit enned, hogy hallod reggel a madarak csiripelését, hogy látod este a naplementét. De tudunk-e igazán hálásak lenni ezekért a dolgokért? Vagy csak az élheti meg az igazi valóságában a hála érzését, akit már meglegyintett a halál szele? 

Harmath Beáta 8 éve szembesült először a lélegzetfojtó diagnózissal: a fiatal családanyának olyan betegséggel kellett szembenéznie, ami alapjaiban megváltoztatta az életét. Minden felértékelődött, a fókusz teljesen másra helyeződött, az élet egy egészen különleges perspektíváját kezdte megélni. Vele beszélgettünk arról, hogy vajon mitől és miért változhat meg egy ember élete akkor, amikor a múlandóság érzése olyan kerül hozzá, hogy az szinte tapintható. 

Mindig is érdekelt a fotózás, az első gépet, az első gyermeked születésekor vásároltad. De akkor teljesen másként kaptad el a pillanatot. Akkor más élményt adott a fotózás. Most mit ad neked, túl ennyi megpróbáltatáson?

Nem telik el úgy nap, hogy ne azt érezném, úristen, de jó, hogy itt vagyok. Minden nap hálát adok, hogy élek, hogy láthatom a gyerekeimet, a naplementét, a napfelkeltét. Mindent felfokozottabban élek meg. Akik kedvelik a képeimet, valószínűleg ezt az életigenlést és hálát látják bennük. Az én fotóim nem hibátlanok, de én nem is arra törekszem, hogy azok legyenek. Ez másról szól. Első az élmény, a hála, hogy igen, itt vagyok, megélhetem, láthatom, és megörökíthetem, „csapdába ejthetem” a pillanatokat.

Mi kell ahhoz, hogy ilyen csodás képeket tudjon az ember készíteni?

A gépem mindig úgy van beállítva, hogy gyorsan tudjak reagálni. Én nem lesben vagyok, hanem folyamatos mozgásban. Ez a fajta figyelem, rácsodálkozás a világra jön át a képeimen, szerintem. Mert igaziak. Valós pillanatok, amiket mások is átélhetnek, ha nyitott szemmel járnak. Én nem vagyok fotós. Attól fényévekre vagyok. Én inkább mesélek a képeimmel. A hála a mindennapjaimban van benne. Amiken keresztül mentem, azt nem is tudom, épp ésszel hogyan lehet felfogni, feldolgozni. A tavaly nyári kezelésnél, a doktornő megkérdezte, hogy maga még hogy képes mosolyogni? Nem tudtam megmondani, honnan merítek még erőt. A gyerekeimből biztosan, és az is sokat segít, hogy találtam egy olyan hobbit, amiből őket nem kell kizárnom. Tudod, mi a furcsa? Többször megkaptam már azt, hogy bezzeg neked milyen jó, bezzeg neked milyen könnyű, és csak a „csillivillit”, meg a szépet mutatod a világhálón. Nem értem ezt … tudnék olyat is mutatni, ami nagyon nem az… Akkor elfogadhatóbb lennék?

Mikor jött a nagy fordulat az életedben?

2013-ban. Kórház, kemoterápiák, transzplantáció, majd, amikor kikerültem a kórházból, jött a nagy fordulat.  Elzártság a világtól, nem mehettem emberek közé. Aztán kimerészkedtem a kertünkbe. Akkor vettem először úgy a kezembe a gépemet, ahogy most. Ősz volt. A természet gyönyörű színekben pompázott. A vadszőlő leveleit fotóztam először. Kertivirágokat. Bogarakat. A macskát, aki beosont a kertbe. Eltelt pár hét, s lementem a patakig. Majd, amikor már 70 napos transzplantált voltam, elmerészkedtem Visegrádig, aztán a szigetre, ahol kevés ember fordul meg. Csak a gépem volt, meg én, meg a természet. Ez volt a kapaszkodó: élek, itt vagyok, látom, s lefotózom. Ha ezeket az első fotóimat visszanézem, látom, hogy nagyon nyersek, viszont hihetetlen sokat adtak nekem. Kapaszkodót, hogy túléljem a mindennapi lelki megrázkódtatásaimat. A legjobb az volt, hogy a fiaimmal élhettem meg mindezt. Ez egy olyan hobbi, amiből nem kellett kizárnom a gyerekeimet, hanem együtt élhettük, élhetjük át.

Mi történt később?

Sajnos nem úsztam meg egy transzplantációval, hanem utána még többször kiújult a betegség: kemo, sugár, és mindig és mindig a fotózás és a természet adott erőt. A mai napig kapom a kezeléseket. 

Vannak még félelmeid? Vagy már teljesen a mának élsz?

Félelmeim voltak, és a helyzetemből adódóan mindig is lesznek. Igyekszem a mának élni, nem tervezgetni, hanem megélni az adott napot a maga tökéletességében vagy épp tökéletlenségében. Minden este elalvás előtt, gondolatban beteszek egy igazgyöngyöt egy bársony tasakba…Az igazgyöngy jelképezi az elmúlt napot, amit megértem/megéltem…Nem tudom, hogy a gyöngyökből fülbevaló készülhet-e csak, vagy karkötő, akár több soros, vagy nyaklánc…Szép, hosszú nyaklánc, de minden este beteszem az igazgyöngyöt a bársony tasakba, végtelen hálával.

Van olyan dolog azért, amire nagyon vágysz?

Egyetlen vágyam van: lássam egészségben felnőni a gyerekeimet, mert ez a kívánságom azt is jelenti, hogy ők is jól vannak, és az is benne van, hogy én is. Nekem az idővel is más a viszonyom, mint azoknak, akik azt gondolják, „számolatlanul” áll idő a rendelkezésükre. Én MOST szeretném megélni a pillanatot, és ebben is sokat segít a fotózás. 

Vízer Helga

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/14. számában.