2021. 12. 07.

kedd

SZENTENDRE időjárás

Ha valaki adni akar, az nem vár érte hálát

2021. október 18., 14:19

Miklósi Ákos kamaszkora él Tahitótfaluban. Elmondása szerint olyan gyerek volt, akivel a tanárok soha nem tudtak mit kezdeni. Iskoláról iskolára járt, a 9. után dolgozni kezdett. Hogy pénzt keressen Angliában vállalt takarítói munkát, ahol honvágyában rengeteg népzenét és folklór cigány zenét hallgatott. Ahogy dokumentumfilmekből és könyvekből megismerte a cigányságot, egyre inkább azt érezte, nincs egyedül a világban. Hazajött és önkéntes munkát vállalt Ózdon, a Hétes-telepen. A Common Vibe 2016-ban alapult Ákos vezetésével. „A Common Vibe egy foglalkozás, amelyben a periférián élő roma fiatalok és képzett zenészek együtt alkotnak, együtt zenélnek. A közös zenélés a program eszköze, a közös alkotás, a közös élmény pedig hozzájárul a kapcsolatteremtési készségek, a másik és a másság tiszteletéhez és megbecsüléséhez, illetve a magatartási, önértékelési, önbecsülési problémákkal küzdő fiatalok pozitív irányú személyiségfejlődéséhez (www.commonvibe.hu).” Önkéntes munkáról, a mentor és a mentorált közötti kapcsolatról, valamint a kétoldali háláról beszélgettünk. 

Pontosan mivel foglalkozol?

Én vagyok a CommonVibe Egyesület elnöke és alapítója. Én vezetem az egyesületet, valamint működtetem azt a mentorrendszert, amit kitaláltam a gyerekeknek.

Mi a CommonVibe célja?

Ózd környéki gyerekeknek szeretnénk lehetőségeket és alternatívákat biztosítani. A zenét használjuk oktatási eszközként. Apró csapatokat hozunk létre, ami azért jó, mert a gyerekek közösségben lehetnek, illetve mindenkinek egy a célja: hogy profi zenész legyen. Csak olyan gyerek lehet benne a programban, aki hajlandó ezért tenni. Létrehozunk egy kis csapatot, ami elkezd dolgozni, és amikor azt érezzük, hogy már tudnak együtt zenélni, akkor elmegyünk velük koncertekre. Ez egy akkora löketet ad nekik, hogy onnantól kezdve csak ezt akarják csinálni.

Hány ilyen csoportotok van?

Jelenleg kettővel dolgozunk, egy-másfél éve rotálódik a második csapat. Pont tegnap jöttünk haza Szlovákiából, Pozsonyban volt egy fellépésünk. Szeptemberben tervezünk egy harmadikat indítani.

Hány gyerek van a csoportokban?

A Várkonyi Csibészekben öten, a Kifia zenekarban szintén, azaz tíz gyerekkel foglalkozunk. Ez nem egy alacsony küszöbű program: nem arról szól, hogy beesik a gyerek, és csak úgy elbeszélgetünk vele. Teljes figyelmet fordítunk rájuk, illetve a családjaikra is. Tehát egy mély mentorrendszer épül ki minden gyerek köré: itt mindenkivel feladat van, reflektálunk a munkavégzésre, a családi problémákat megpróbáljuk megoldani, tartjuk a kapcsolatot az iskolával, szülőkkel, barátokkal. Szerves részei vagyunk az életüknek.

Hogy talált meg ez a feladat?

A Van Helyed Alapítványnál voltam önkéntes, ott három évig dolgoztam, aztán saját szervezetet alapítottam. A zenére alapoztam az ötletet, és ez olyan jól működött, hogy az évek alatt kiforrott belőle egy módszer.

Az önkéntes munkához mi adta meg a kezdő löketet?

Kinn éltem Angliában, és nagy volt bennem a honvágy. Nem azért mentem ki, mert annyira szerettem volna, hanem mert nem volt se munkám, se szakképzettségem, és arra sodort az élet. Itthon 400-500 forintos órabérekért dolgoztam, ezért gondoltam azt, hogy kimegyek. Ott aztán elkezdtem népzenét hallgatni, és az segített a honvágyamon. A népzenével együtt jött a cigányzene, ezek kéz a kézben járnak együtt. A hétköznapjaimhoz annyi erőt és romantikát adtak, amitől tudtam „működni”. Emiatt elkezdett érdekelni a cigányság. Elég sok hasonlóságot véltem felfedezni az életem és az övék között. Főleg a cigány gyerekekkel éreztem közösséget: ahogy egyre jobban belemélyedtem, azt láttam, hogy nem tudnak mit kezdeni velük a tanárok, nincs alternatívájuk, nem látják a jövőjüket. Nekem is hasonló volt az életem, és kitaláltam, hogy ha hazajövök, akkor elmegyek Ózdra. Mikor ezt megtettem, szerelem volt első látásra: azt éreztem, hogy ez az, amit jól tudok csinálni. A gyerekek figyelnek rám, és olyan gyerekeket tudok tanítani, akiket más nem. Nem volt bennem semmilyen elvárás. Csak sodródtam az árral. Rengeteg elfojtott érzelem gyülemlett fel bennem Angliában, de aztán hazatértem, önkénteskedtem, utaztam, végre magyarokkal beszéltem, itthon voltam. Úgy éreztem, megérkeztem, ez kell nekem, és még inkább én kellek nekik. Sokkal jobban működött a kémia köztem és a gyerekek között, mint a többi önkéntessel. Rajongtak értem, és onnantól kezdve én is csak velük akartam dolgozni. Hiába jöttek jobban fizető munkák, csak ezt csináltam. Már a pénz se érdekelt: volt olyan, hogy cipőm se volt, de akkor is inkább maradtam önkéntes. Azt éreztem, hogy végre van értelme az egésznek. Nem csak arról szólt az életem, hogy pénzt keressek, hanem valami többről.

Mesélsz a Várkonyi Csibészek tagjairól?

A kezdetek kezdetén hét tag volt, de ez formálódott, ahogy telt-múlt az idő. Van, aki leválik, akit ki kell tenni, akivel nem lehet együtt dolgozni. Az énekesünk Ruszó Dominik, ő egy nagyon okos, érzékeny srác. Jól lehet vele együtt dolgozni. Tizenegy évesen került be hozzánk, nagyon jó hangja volt. Ő most már jazz-énekes szakon tanul a Bartók Béla Konzervatóriumban, nagyon szép jövő előtt áll. Aztán itt van Boros Patrik, aki szintén a konziba jár, klasszikus gitár szakra, de most a basszusgitárt próbálgatja, és kiderült, hogy van hozzá tehetsége. Itt van még Kotta Patrik, aki most megbukott, de nem baj. Fontos a bukás is: minden jó mesternek el kell bukni ezerszer ahhoz, hogy mester lehessen. Kapott az élettől egy pofont, ezzel meg kell küzdenie. Most az lesz a dolga, hogy minél többet tanuljon. Ez nagyon fontos elv nálunk: önmagában a tehetség csak húsz százalék, a maradék nyolcvan munka és gyakorlás. Negyedik tagunk Sanyika, aki három éven át küzdött, hogy bekerülhessen. Ő benne van a Liszt Ferenc Akadémia Különleges Tehetség programjában is, most Spanyolországba megy egy hétre tanulmányi útra. Nagy példa a többieknek is. Örülök, hogy bekerült, mert egy újfajta energiát hozott magával. Láthatják a gyerekek, hogy munkával és szorgalommal mire tudnak menni.

Mi alapján találod meg a gyerekeket?

Erre nincs kiforrott módszertan, minden gyereket különböző úton-módon találunk meg. A Kifia zenekarnál például azt találtuk ki, hogy nem lesz feltétel, hogy a gyerek tudjon gitározni. Ennek ellenére persze nagyon kemény elvárások vannak velük szemben, amiknek „megfelelgetnek”. A módszertanunk lényege az, hogy a gyerekek is tanítják egymást. Nyilván vannak koordinátorai ezeknek az óráknak, gitártanárok és szociális munkások is besegítenek, de az, hogy egymást tanítják, a lehető leghitelesebb. Egymásnak jobban elhiszik a dolgokat.

Mennyire határozza meg a munka eredményességét a családi háttér?

A Várkonyi Csibészek családjaival rendkívül szoros a kapcsolatunk. Nélkülük nem tudunk működni. Ha rossz a szülővel a kapcsolat, akkor valószínű, hogy a gyerek ki fog esni. Nekünk mindent meg kell tenni, hogy jóban legyünk velük, segíthessük őket, lássák értelmét a munkának, részesei legyenek és higgyenek benne. Nélkülük ez nem megy. Az egyik anyuka varrja a kézzel hímzett pólóinkat, hatalmas a bizalom mindkét fél részéről. Egész nyáron a gyerekekkel vagyunk, a családnak addig ránk kell bíznia őket. Napi szinten beszélünk, ők is az életem része, én is az övéké. Ezeknek a gyerekeknek nincsenek például drogproblémáik. Olyan környezetből jönnek, ahol minden nap szívják körülöttük a füvet, de ők hozzá sem nyúlnak. Ez a művész-identitás, ami a kultúrájukban gyökeredzik, hatalmas kapaszkodót jelent. Ők mások, mint a többiek, ők nem ihatnak, nem drogozhatnak.

Mit tartasz a legnagyobb eredményednek?

Látom a gyerekeken például, hogy a szókincsük bővült, és segítenek egymásnak. Érzékenyebbek, és fontosnak tartják a közös munkát. Más gyerekeket tanítanak, sikerül a felvételijük. De az is nagy élmény, hogy meg tudok venni egy gitárt, és oda tudom adni nekik. Vagy amikor meg tudom jutalmazni őket, ha jól csináltak valamit. Annál nagyobb öröm nincs, mint amikor valaki úgy cselekszik, ahogy elvárom tőle, és ezért megdicsérhetem.

Hálával mennyire találkozol részükről?

Nincs kimondva. Egyszer volt egy szülinapom, amiben a szülők is részt vettek, az jól esett. Sok esetben az önkéntesek azt hiszik, hogy hálával kéne tartoznom, amiért besegítenek. Én úgy gondolom, hogy az embernek azt kell csinálnia, amit szeret, és nem várni el semmit cserébe. Ha valaki adni akar, az nem vár érte hálát. Nem szeretem, amikor az emberek elvárják, hogy én hálálkodjak bármiért is. Vannak támogatóink, sok pénzt adnak, de egyszer sem vártak hálálkodást. Én sem érzem úgy, hogy nekem hálával kéne tartoznom feléjük. Ez mindenkinek a maga döntése: ha ő ezt akarja támogatni, ebben látja a lehetőséget és a jövőt, akkor csinálja. De ne kelljen hálálkodnom senkinek, nekem se hálálkodnak. Sőt, azt se szeretem, mikor azt mondja valaki, hogy mennyire nagyszerű az, amit csinálok. Akkor csinálja ő is, mert van erre lehetőség, és kell is. Ez egy közös felelősségvállalás.

A szegénység problémájával mennyire találkozol a munkád során?

Szerintem a szegénység nem feltétlenül anyagi kérdés. A szegénység sok esetben a szeretet hiányát is jelenti. Nyilván attól nem lakik jól a gyerek, ha szereti az anyja. De ha egy anya tényleg szereti a gyerekét, akkor mindent meg fog tenni, hogy az ne szenvedjen hiányt. Van nálunk olyan család, ahol nincs vezetékes víz, fürdő, vécé. De olyan szeretet van náluk, ami miatt nem gondolom, hogy ők szegények. Ez attól függ, hogy az ember hogyan tekint a szegénységre. Vannak nálunk mélyszegénységben élők is, akik azzal hívnak fel, hogy két napja nem ettek. Ilyenkor gyorsan segítséget kell találni. De ennek a programnak pont az a célja, hogy a gyerek ebből a közegből teljesen ki tudjon szakadni. A tanulás az egyetlen dolog, ami ki tudja innen emelni, vagy a szerencse, de arra várni elég értelmetlen.

Egy ilyen nehéz helyzetet hogy kezelsz?

Veszek ennivalót. Szólok valakinek, aki ott lakik Ózdon, hogy vásároljon be. Nyilván az lenne a legjobb, ha munkát találnánk nekik, de vannak olyan helyzetek, amikor a szülők egyszerűen nem tudnak dolgozni, egészségügyi okok miatt. Ezeket a problémákat másfél évig próbáltam orvosolni, de rájöttem, hogy nem tudok mit tenni, nekem a gyerekekkel kell foglalkoznom. Nekik kell megmutatnom, hogy hogyan tudnak leválni erről, elkezdeni dolgozni, és segíteni a szüleiket.

Hogyan viseled, amikor egy problémát nem sikerül megoldanod?

Ez is egy út. Nekem ilyen a mentalitásom, hogy ha valamit elképzelek, akkor mindent megteszek, hogy az úgy is legyen. Így tudtam felépíteni ezt a programot. De amikor egy éven keresztül próbálkozok, de mégse tudok megoldani egy problémát, akkor fel kell adni, és azt mondani, hogy kitalálok valami mást. Sok esetben nem gondolkodom, csak megveszem nekik az ételt, mert nem tudhatom, milyen lehet az, amikor valaki két napig nem eszik. Amikor azt mondja nekem a gyerek, hogy inkább lefeküdt aludni korábban, mert éhes volt, akkor nyilván csak lyukakat tudok befoltozni a segítségemmel. De hogyha ezt nem tenném, akkor lehet valami olyasmit kéne csinálnia, amit később ő maga is megbánna. Szóval vannak ilyen helyzetek ebben a munkában. De fontos, hogy a gyerekeket tudatosságra neveljük: arra, hogy lássák az ok és az okozat közötti összefüggést, azt, hogy a munka és a tanulás milyen hasznos, és ezekkel tud ebből a közegből kiszakadni.

Önkéntesként az a tapasztalatom, hogy a belefektetett munkánk mellett mi is rengeteget kapunk cserébe. Ezt te is így érzed?

Ez érdekes felvetés. Ők nem „adnak”, mi csak úgy kapunk tőlük. Olyan jellemfejlődésen mentem keresztül, ami enélkül nem történhetett volna meg: nem lennék önmagam, ha nem ezt csinálnám. Gondolkodtam, hogy én hálával tartozom-e a gyerekeknek, és úgy érzem, igen. Rengeteget tanítottak nekem magamról, a világról, a kultúrákról – arról, hogy mihez hogyan kell hozzáállni. Voltak problémák, amiket meg akartam oldani, és megtanultam, hogyan lehetséges, hogyan nem. Ezeket aztán a saját életembe is átültettem. Rugalmasságot, megoldási készséget, empátiát tanultam tőlük, és persze rengeteg türelmet. Szerintem mindenki próbálja ki az önkéntes munkát, rengeteg mindent ad. De ne azért kezdjünk bele, mert várunk valamit cserébe, hanem mert tenni akarunk valamit. Ha az ember így áll hozzá, nagyon jó dolgok sülnek ki belőle.

 

Vas Julianna

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/14. számában.