Bhagirathi, Gurugita, Svabhava – bár védikus nevek, viselőik európai születésűek, és épp Leányfalun, a Vedic Foundation of the Himalayas magyar missziójában töltenek be szolgálatot. Ki vendégként, ki növendékként, ki szerzetesként. Küldetésükről, a világjárványról és a békéhez vezető utakról kérdeztük őket.
Leányfalun a Szilosi utcában pár éve jártam. Akkor sem lehetett nem észrevenni a mediterrán stílusú ház udvarát díszítő színes kendőket. Megtudtam, az épület egy hindu mesternek, Swami Shankaratilaka-nak és közösségének ad otthont, de azon kívül, hogy rendkívül vonzott e tény misztikuma, nem merült fel bennem a kapcsolódás lehetősége, mert úgy képzeltem, a külvilágtól elzárva élik az életüket. Napokkal ezelőtt jutott újra eszembe ez a ház, mikor is úgy döntöttem, hogy a békéről, mint lapunk aktuális témájáról, valamely keleti vallás követőjét fogom kérdezni. S lám, pár nappal később újra a Szilosi utcában találom magam, ám ezúttal a páros oldalon.
Bhagirathi, az Abhinavagupta Dham ashram (menedék, kolostor) szerzetese nyit nekünk kaput, de már az udvaron találkozunk Svabhavával is, az ashram francia lakójával. Odabent kutyaugatás fogad, s miután biztosítjuk a házigazdát a négylábúak iránti nyitottságunkról, máris három fehér energiabomba ugrál körülöttünk, Ume, Yukio és Hikaru. Bhagirathi elmeséli, hogy a védikus hitvallás szerint előző életükben is ashramban éltek, emberként, ám nem teljesítették be hivatásukat, így erre az életre is ez jutott nekik lakóhelyül. Elnézve őket, a kedvességüket, kiegyensúlyozottságukat és szeretetüket a gazdáik felé, a hindu vallás büntetésfelfogásának szelídségén gondolkodom.
Bhagirati és a kutyák
A szobában karácsonyfa áll, ami meglep, de vendéglátóink azt mondják, ez mindannyiójuk családi hagyománya, szeretik ezt az ünnepet, s mert jó energiákat szabadít fel, örömmel tartják meg ők is évről évre.
Gurugita, az ashram harmadik lakója chai lattéval kínál bennünket, majd arról kérdezem őket, hogy miért épp Leányfalu?
Mint kiderül, Bhagirathi számára az sem volt mindig nyilvánvaló, hogy egy nap majd újra Magyarországon fog élni. Élete fordulópontján talált rá a hinduizmusra. Angliában élt, mindent elért, amire addig vágyott, szerette a munkáját, amelyben karriert is befutott, míg egy nap fel nem tette magának a kérdést: „Ennyi lenne az élet?” Jógaórákon hallott a jóga filozófiai hátteréről, amiről, hogy még többet tanulhasson, Indiába utazott. „Amikor az ashramban a mesterünket hallgattam, olyan érzés volt, mintha hazaérkeztem volna” – meséli. Bhagirathi tagja lett egy sanghának (hindu közösség), ám egy nap a mestere azt mondta, van még dolga abban az országban, ahová született. „Egy társammal érkeztem Magyarországra, az eredeti terveink szerint csupán három hónapra. E rövid idő alatt azt tapasztaltuk, hogy rengetegen érdeklődnek a keleti filozófia iránt, ám annak igazi gyökereit kevesen ismerték és még kevesebben élték meg. A három hónap elteltével elvonulást tartottunk, amire a mesterünket is elhívtuk, aki úgy érezte, a magyaroknak van kapacitása, érdeklődése és befogadóképessége is ezekre a tanításokra, ezért azt mondta, maradjunk.” Leányfalura egy évvel később, 2015-ben költözött a közösség. Mindenképp a főváros, illetve a természet közelében szerettek volna maradni, így esett a választás a falu egyik, a Pilisi Parkerdő szomszédságában fekvő házára. Elnevezésükben Magyarországi Védikus Misszióként is definiálják magukat, ám ez a szó mást jelent, mint a keresztényi értelemben vett hittérítés.
„Ha a hinduizmus üzenetét dióhéjban kellene megfogalmaznom – magyarázza Bhagirathi –, azt mondanám: »Az egész Föld a családom«. Így szól a Védák is, és ez annyit jelent, hogy ami bennem történik, kihat másokra, és fordítva. Nem vagyunk különálló lények, s ez alatt nemcsak az emberekre, hanem az összes élőlényre gondolunk. Abban hiszünk, hogy minden embernek van egy személyes missziója, vagy karmája, amit be kell teljesítenie. S azzal, ha valaki ezt az útját járja, hat másokra is. Ugyanakkor nem hívogatunk senkit, aki akar, megtalál bennünket, akár az utcáról is becsengethetnek hozzánk… A mi missziónk az, hogy példát mutassunk és segítséget nyújtsunk az élet nehézségeinek a kezelésében.”
A hindu filozófia szerint földi létünk – amely csak egy a sok létsík közül – célja az igazi önvalónk megismerése, ugyanis minden, amiben képesek vagyunk elveszni – a hétköznapok búja-baja, stressze, vagy akár öröme – csupán illúzió. Találkozás az igazi önvalónkkal tesz képessé bennünket az univerzum természetének a megismerésére. A Védák Tat-nak hívja az önvalónkat, ami lefordíva Az-t jelent, vagyis szavakkal nem körbeírható, hiszen nincs neve, nincs kvalitása, nincs formája. Ahhoz azonban, hogy eljussunk ennek megtapasztalásáig, vendéglátóink szerint elcsendesedésre, olvasásra, tanulásra, meditációra van szükségünk.
Ennél a gondolatnál viszont úgy érzem, muszáj hangot adnom annak a fenntartásomnak, hogy könnyű annak az önvalóján elmélkednie, aki kolostorba vonult, de mi a helyzet azokkal, akik hétköznapi életet élnek, 8-tól 17-ig dolgoznak, gyereket nevelnek és háztartást vezetnek. Legnagyobb meglepetésemre kiderül, hogy mind Bhagirathi, mind Gurugita hozzám hasonló dolgozó nők – Bhagirathi egy informatikai, Gurugita pedig egy autógyártó cég munkatársa –, így aztán jóval több munkájuk van, mint egy átlagembernek, mert a civil életükön túl marad csak idejük a misszió vitelére, a programok szervezésére, megtartására, és persze a lelki gyakorlatok végzésére.
„Mi csupán annyival vagyunk »előnyben«, hogy az ashramban egy olyan közösség vesz körül bennünket, amelynek tagjaival egy közös ideált építünk” – teszi hozzá Bhagirathi. „Ugyanakkor mi is ugyanolyan problémákkal nézünk szembe, akár az egymás közötti viszonyainkban, akár a kinti világ helyzeteiben, mint egy hétköznapi ember. Persze támaszként ott a mesterünk, aki lát bennünket, figyeli az érzelmi reakcióinkat és utat mutat, ha eltévednénk.”
Gurugita szerint egy mester jelenlétében lenni olyan, mint mosógépben lenni – az indítással hirtelen a dolgok összegabalyodnak, de végül minden kitisztul. „Amikor először hallottam őt a Dharma törvényéről beszélni, visszatérő kérdéseimre kaptam választ. Idővel azt vettem észre, hogy a kapott tudás hatására a félelem egyre inkább csökkent bennem. Megértettem, hogy a földi élet a valóságnak csupán egy apró szelete, s azt is, hogy ami miatt ma aggódunk, holnap egyáltalán nem fog számítani. Gandhi ezt így fogalmazta meg: »A ma az a holnap, ami miatt tegnap aggódtál.«” Ezen a ponton akaratlanul is a világjárványra terelődik a beszélgetésünk, hiszen felmerül a kérdés, hogyan ne aggódjunk, amikor a média naponta tájékoztat bennünket a vírus veszélyeiről, a megbetegedések és az elhunytak számáról.
Gurugita
Bhagirathi szerint a szokásosnál közelebb jött hozzánk a halál és az elmúlás, de azt mindig tudnunk kell, hogy mihelyst megszületünk, a halálunk felé sétálunk. Persze amíg az ember nem kezd el öregedni, erre nem szokott gondolni, ám most az arcunkba tolta az élet, mi pedig nem tehetünk mást, mint szembenézünk vele és eldöntjük, miként éljük meg ezt az időszakot. „Rá kellett jönnünk, hogy vannak nálunk hatalmasabb erők, még akkor is, ha éppen olyan apró, hogy csak mikroszkóppal látható. Ám ez a helyzet egyben lehetőség is arra, hogy felismerjük, semmi sem állandó, és elkezdjük kutatni azt, ami szemmel nem látható, ami a halálon túli valóság” – fűzi tovább a gondolatokat Gurugita, aki a Covid pozitív hozadékának tartja azt is, hogy a higiénia mindenhol növekszik, jobban odafigyelünk a termelt hulladékra, amivel az élővilágnak biztosítunk nagyobb életteret.
Beszélgetésünk végéhez közeledve azt szeretném megtudni vendéglátóinktól, hogy milyen technikákat tudnának ajánlani ahhoz, hogy az élet viharai közepette is meg tudjuk találni a békét, a lelki egyensúlyt. „Könnyű a lecsendesedésről, vagy a béke megtalálásáról beszélni, ám számunkra is nyilvánvaló, hogy nem egyszerű eljutni oda. A meditáció már egy nagyon is előkelő praxis, ahová el kell tudni jutni” – veszi magához a szót Bhagirathi. „Az első lépés jellemzően apró és aktív meditációkkal kezdődik, amelyekre számtalan technika áll rendelkezésre. A mesterem, Swami Shankaratilaka, egyik példája a fogmosás. Egy mindfulness (tudatos jelenlét) kurzuson azt javasolta, először próbáljunk meg két percen keresztül úgy fogat mosni, hogy csak erre a cselekvésünkre figyelünk – a fogkefe mozgására, valamint arra, hogy mit érzünk közben. Aztán kijelölhetünk a napjainkban néhány alkalmat, amikor egy-egy percre megállunk és lehunyjuk a szemeinket. Majd elmehetünk vezetett meditációkra, és végül eljuthatunk arra a szintre, amikor már csak a légzésünkre figyelve meditálunk. És persze ez a folyamat nincs kőbe vésve, de az biztos, hogy a meditáció a dolgokban való jelenléttel indul.”
Gurugita kezeli a magyar misszió közösségi oldalait, így a békével kapcsolatosan számtalan gondolat jut eszébe, amelyeket meg is szokott osztani az oldalak követőivel. Mindenekelőtt azonban olyan mindennapi gyakorlatokról beszél, amelyek segítik az elmét a béke megtalálásában. Az ételkészítés esetében, amelyet a kanál forradalmának nevez, például fontos, hogy azt időben, helyesen, jó energiával és ne pazarló módon tegyük. A test és az agy békébe hozása jógával és légzőgyakorlatokkal is lehetséges, ugyanakkor oda kell figyelnünk arra is, hogy az alvás, a pihenés és az ébrenlét időszakait megfelelően kontrolláljuk. Gurugita azt is tanácsolja, hogy szervezzük meg a napi és heti teendőinket, és ne csupán effektív időben gondolkodjunk, hanem szánjunk időt imára, meditációra, hálaadásra, éneklésre is, vagyis olyan tevékenységekre, amelyeket nem a „hasznosságunk” reményében folytatunk.
„A mesterünk szerint a három legismertebb szükségletünk az egészség, a pénz és a szeretet. Napjainkban az elsőn van a legnagyobb hangsúly, amire azt mondja, annak fenntartásához, illetve visszaállításához békére van szükségünk. Vagyis minél nagyobb békességet, avagy félelem nélküli létet élünk meg, annál erősebb az immunológiai védelmünk is” – osztja meg velünk a kapott tanítást Gurugita, majd elmondja, a szanszkrit santosha szó fejezi ki azt a belső békét, amelyre érdemes törekednünk. „A santosha állapotában önmagunk mesterei vagyunk, olyanok, akik képesek függetlenedni a külső körülményektől. Ennek elérésében nagy segítség a csend gyakorlása, mert a csend gyógyít, önvizsgálatra késztet, segít megemészteni a visszafojtott életet, ennélfogva pedig fel is pezsdíti az életet. De a csendben lehetőségünk nyílik arra is, hogy tisztábban lássuk a világot, illetve annak eseményeit. És ez az időszak éppen ebben segít bennünket!” (www.vedicfoundationhungary.com)
Gálfi Sarolta
Fotók: Bellai László
Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/1. számában.
