Pár perccel 12 óra előtt kinézek az utcácskánkra, és ha nincs sétáló, kiakasztom az ebédszünet táblát a fehérre festett, metszett üvegű ajtóra. Felpillantok a színesen vidám „művészet védőernyőire”- megtépázta-e őket a tegnapi erős szél a Duna felől? Fakulnak már, nemsokára hívnom kell Gottlaszékat, hogy szereljenek fel újakat, mint már annyiszor az elmúlt években. A botladozóra kopott szürke bazaltköveken ballagok a Fő tér felé, elhaladtamban a templom kapuját és erkélyét vizslatom. A kapun esőmarta díszekkel játszik a fény, minden nap más és más erezetet emelve ki a formákból. Megérintem. Az erkélyen, a barokk csigák között szerb szokás szerint vagy zöld ág, virág vagy zászló van.Kezem még érzi a fa melegét, amikor megkondul a templomtéri plébániatemplom harangja. Először csak kondul, azután zeng, azután hangok színes játékával kényeztet. Templom állt itt már az 1200-as években is, a mostani épület nagyharangját (a Szent András nevűt) 1712-ben avatták az akkori polgárok örömére. A toronyban jelenleg négy harang van, a legkisebb a lélekharang. Amikor idejöttünk élni a 80-as években, még megkongatták, ha elindult a gyászmenet a temetőbe. Aszerint ki halt meg (férfi nő vagy gyerek), annyiszor kongatták meg szomorúan a 27 kilós bronz harangocskát.
A déli harangszó erősen zeng, a testemben rezegve visszhangzik.A harangozás szakrális eredetű, eredetileg imára hívta a polgárokat, tüzet jelzett vagy riadót, ha ellenség közeledett. De mára inkább csak a múló időt jelzi, mint a híres kollégája, a napóra, ami templom egyik támpillérén lakik. Amikor a „harangok Rómába mennek”, azaz húsvét előtt két hétig szünetel a harangszó, hiányérzetem van. Ilyenkor valahogy üresebb a város.
Mire az Aranysárkány vendéglő lépcsőjére lépek, elhalkul zenéje. Akkor kezd zengeni kicsit távolabbról a Péter Pál templom ércesebb hangú harangjátéka. A két templom megegyezett: egymást követően harangoznak, hogy ne zavarják meg a hívőket és a hallgatókat.
Szeretném megnézni, hogyan harangoznak. Gondoltam megkeresem a sekrestyést, és megkérem, engedjen nézelődni a harangok körül. Látom magam, amint araszolok felfelé a poros öreg falépcsőkön, a nap betűz a toronyablak résein, egyre többet látni a varázslatosan összedobált háztetőkből. Lehet egy forduló végén meglátom alulról a súlyos bronz harangnyelvet, amihez nyilván karvastagságú kötél lesz erősítve. Az ódon toronyajtó azonban zárva, irány a főbejárat. A vastag, esőverte faajtón rés, mellette tábla: az adományokat kéretik ide dobni. Ez az ajtó is zárva, de belátni az öreg üvegtáblákon. Katonás rendben sorakoznak az imakönyvek. Kifelé tartva megakad a szemem a szétnyitott bejárati fatáblákon. Szentendre tele van ilyen váratlan szépségekkel. Díszek, faragások alatt időrágta, hatalmas zárszerkezet, díszes kulcslyukkal. Látszik, hogy régi kovács kézimunka. A kulcslyukat lebillenő vaslemez védi, körötte meander és virágdíszítés. A mester odafigyelt a részletekre, amikor száz évvel ezelőtt felszerelte, minden csavarfejen a bevágás függőlegesen áll. Később megtudtam, hogy már régóta elektromos gép kongatja a harangokat – nézni tehát nem érdemes, csak hallgatni.
Erdész László
Az írás a Szentendre és Vidéke 2024. január 31-ei lapszámában jelent meg.
Fotó: Deim Balázs
