Három fiatal, három életút, három irány. Mégis, egyvalamiben hasonlítanak egymásra. Mindegyikük képes a kockán kívül gondolkodni, egyéni utakat járni, céljaikért és álmaikért küzdeni, áldozatokat hozni. Példaképek ők, és nemcsak a korosztályuk számára.

Domján Gergely asztalosként végzett, és azóta is a szakmájában dolgozik. Vagyis dolgozna, ha nem lenne éppen GYED-en második gyermekével. Felesége optometrista, aki a családi cégben, a Máté Optikában dolgozik. Gergely 2015-ben úgy döntött, ideje lenne szemüvegkereteket készíteni fából. Meg is alkotta az első változatott, szabadidejében. „Ha egyszer lesz ebből egy múzeum, ki fogjuk állítani a be nem fejezett szemüveget” – kezdte történetét. Volt, hogy hónapokat, éveket pihent az ötlet, közben pedig megszületett első gyermeke. Amint lett egy kis szabad ideje, és belerázódtak a szülői szerepbe, Gergely újra elővette a művét. Mivel célgépei nem voltak, gyakorlatilag kézzel készítette az első darabokat. “Azon túl, hogy valami szemüveg formájút faragtam abból, amiből előző nap bútort készítettem, nem lehetett termék.” Hamar rájöttek, a gépek és a jó faanyag elengedhetetlen, ha minőséget akarnak készíteni. „Kellett megfelelő ragasztót keresni, jó alapanyagot, és kitalálni, hogy lesz tökéletes a munka” – folytatta a történetet Gergely. „Környezetbarát, FSC-tanúsítvánnyal rendelkező cégektől vásárolunk, ez fontos szempont volt számunkra. Az elkészítési idő nem rövid, két-három hét alatt készül el egy speciális keret. Ennek oka, hogy a megrendelők nem a kínálatból választanak, hanem egyedi gyártású szemüveget kerestek eddig. Az elképzelések felvázolása után elkészül egy karton próba-szemüveg, ami után elkészül a végső változat. Gyártottunk ébenfából is keretet, de ez nem volt annyira izgalmas, mint gondoltuk, bár bútorban nagyon mutatós. De ha valaki ebből akar, akkor azt is meg tudjuk csinálni.”

Domján Gergely

Az olaszoktól érkező, színezett faanyag segítségével bármit el lehet készíteni, aki kék szárat akar sárga kerettel, az olyat kap. A mindössze 25-27 grammos keretekbe kerül bele a lencse. Hosszas kísérletezés eredménye, hogy melyik fát, hogyan érdemes használni, mi legyen a magja a keretnek, és mi adja a dekorációt. Persze felmerül a kérdés, hogy mennyibe kerülnek ezek a keretek. Átlagosan a divatmárkák árában mozognak, 39.900 forint a legolcsóbb darab. Persze Gergely nem találta fel a spanyolviaszt, de meglepő módon Magyarországon fa kereteket mindössze három cég gyárt. „Szemüvegre 40-45 felett mindenkinek szüksége lesz, de nagyon kevesen vannak, akik nyitottak a vagány, egyedi dolgokra. Olaszországban sokkal több fakeret gyártó létezik, nem véletlenül, pedig ott a keretek ezer eurónál indulnak. Szerencsére a vevőink egyre nyitottabbak, és sokan megfogadják a szakmai tanácsokat, hogy melyik keret megfelelő. Nekünk az a jó, ha a vevő elégedett” – teszi hozzá Gergely felesége, Metzger Alexandra, aki nemcsak optometrista, látszerész is. Mátéék célja nem a gyors növekedés, hanem az, hogy megszeressék az emberek a fa kereteket. Ő kifejezetten jónak tartja, hogy van konkurencia, így a választási lehetőségek is nagyobbak. „Engem meglepett, hogy inkább egyedit választanak és terveznek, minthogy az előre gyártott keretek közül választanának, de eddig szinte csak egyedi rendeléseket készítettünk” – mondták el lapunknak.

Tóth Olivér fiatal, tehetséges és kreatív. De, miben jelentkezik ez, és hogy kezdődött? – szegeztem neki a kérdést. Ő pedig egészen a gyermekkoráig nyúlt vissza, amikor is a pénz nem vetette fel a családját. Játékait maga készítette. Egyszer kifordítható pókember bábut varrt magának. „Az, hogy két alkalom után elszakadt, más kérdés, de megcsináltam.”

Tóth Olivér

A szigorú gimnáziumnak köszönhetően megtanulta, hogy lehet kreatívan lázadni. „Ez rákényszerítette az embert, hogy ne a primer megoldásokat válassza.” A gimnáziumi évek alatt jutott el az Almássy térre egy táncházba, lenyűgözte a forgatag, a sok száz táncos látványa. Na meg, a hangszereké. Talán itt kezdődött a szerelem a kobozzal, ezzel a lantféle hangszerrel. Hamar kiderült, hogy a kobzos szó magyarul 1237-ben tűnik fel első ízben írott forrásban. És hogy mit takar? Egy magyar eredetű lantfélét, melyet a moldvai csángó népzenében használnak, de kísérő hangszere volt a reneszánsz muzsikának is. 

„Kaptam kétszázezer forintot a nagymamától az egyetemi költségekre, és másnap nyolcvanezer forintért vettem egy kobozt. Nem ez volt az elvárás a műegyetem gépész szakára, így a családom nem volt ettől maradéktalanul boldog” – mesélte Olivér, aki az akkor szépnek talált hangszerről ma már lebeszélné önmagát, de ennek megtanulásához kellett még pár év. Autodidakta módon kezdte el a hangszer készítést, a saját hangszere átalakításával. Ekkor már tudta, hogy van hangszerész szakma, de ennél tovább nem terjedt a tudása. Egy tatai hangszerész, Kurdi Gábor adta el neki az első dobozhátat, és innen indult el a karrierje. A tudást egy gambakészítőtől szerezte, aki a lakkokon át a faanyagokig sok mindent megtanított neki. 

Bár engem meglepett, hogy valaki nem iskolában tanulja a hangszeres játékot, bizonyos hangszereknél, mint kiderült, ez egyáltalán nem meglepő. A mai napig lehet úgy kobzosnak tanulni, hogy egymásnak adják át a tudást a zenészek. “Ahhoz, hogy jó népi muzsikus váljon valakiből, az kell, hogy zenéljen a nótázás alá, vagy a temetéseken egy keservest, egy siratót. Ez nem elméleti dolog, ennek funkciója van. Ha nem úgy használod, elkönnyűtődik” – próbálta érzékeltetni a dolgot Olivér, aki a kobozkészítés mellett elvégezte a magyar-drámapedagógia szakot, és most a Budapest Schoolban tanít népzenét és ezen keresztül drámapedagógiát. 

„A világban minden téma rendelkezik szakirodalommal, aminek az ember laikusként is bizonyos szintig utána tud nézni” – fejtette ki álláspontját az autodidakta hangszerkészítő. „Nem én vagyok az egyetlen hangszerész, aki nem iskolában tanulta meg a szakmát, idős hangszerészek is tanultak így. A 2012-es táncház találkozón megismerkedtem egy olyan idős hangszerésszel, aki olyan hegedűt készített, aminek az ára hét számjegyű volt, annak ellenére, hogy mindössze egyhetes hangszer volt és még nem volt bejátszva. Ehhez tudni kell, hogy az idős hangszerkészítő mester 1972-ben tette el hozzá a fát. Aki 1972-ben eltesz egy fát, hogy 2012-ben hegedű legyen belőle, az előre gondolkodik, illetve negyven év alatt rengeteg tudásra tett szert.  Olyan is van, akinek a nagyapja nyugdíjas korában tanulta meg a hegedűkészítést, és remek hangszerek kerülnek ki a keze alól.

Én magam rosszul tűröm a monotonitást, hazamegyek az interjúról, faragok kicsit, utána jönnek a tanítványok, holnap megyek az iskolába, aztán vár egy népzenei kurzus. Minden nyáron eljutok oda, hogy nem táboroztatok többet, de tavasszal mindig jönnek a megkeresések, hogy Szentendrén kéne csinálni népzenei kurzust. Nyáron egy iskolát, ha ki lehetne bérelni, az is szuper lenne.” Tehát Tóth Olivér táboroztat is. A Hurrá Szentendre táborok keretében szakértői drámafoglalkozásokat tart. Hétköznapi nyelvre lefordítva ez annyit jelent, hogy a gyerekek belehelyezkednek egy szerepbe, tavaly például rendezvényszervezővé avanzsálódtak. „Egy-egy római isten mondakörét járták körül, olyan módon, hogy egy szentendrei fesztivált akartunk létrehozni, ahol különböző istenekkel tematizált helyszínek vannak a városban. Minden csoport egy-egy isten kapcsán ment végig az alkotó folyamaton. Apollóról pl. az Apollo 13-as űrhajó jutott a srácok eszébe. Azt találták ki, hogy űrhajós tematikájú repülő lámpást terveznek. Megépítettek egy prototípust, amivel sokat kísérleteztek.” 

Így válik egy kreatív folyamat drámává, és így fejlődik együtt gyerek és felnőtt. 

Tímár Sára Junior Príma Díjas népdalénekesnőt nagy kihívás elé állította a járvány. A koncertek elmaradása mellett nehézséget jelentett számára az is, hogy hogyan tanítson éneket online. Sára ugyanis kicsiktől az egyetemista korosztályig oktatja a gyerekeket és a fiatal felnőtteket. A legkisebbek játéknak fogták fel a dolgot és nagyon rugalmasan tudtak alkalmazkodni minden helyzethez. Az egyik módszere az volt, hogy online közös éneklést szervezett, de mindenkinek le kellett halkítania a mikrofonját, így küszöbölve ki a zavaró hangokat. Az egyéni diákokkal más módszert alkalmazott. Oktató hanganyagokat készített, imitálta az órákat, soronként ismételt, elmondta, mik a következő lépések, akárcsak egy énekórán. „Ez bármikor visszahallgatható, az énekhang jó minőségben tud átmenni, nem kell tartani a csúszástól, mint a hangszeresek esetében” – mesélte a fiatal népdalénekes. „A legnagyobb kihívás mégsem ez volt, hanem az, hogyan tartsam magunkban a lelket. Megpróbáltam mindig a lehető legtöbb szeretetet és életörömöt közvetíteni, egy életellenes helyzetben. Amikor be vagyunk zárva az otthonainkba, akkor olyan volt az énekóra, mint egy falat kenyér. Először féltem, hogy szükség lesz-e ránk, de azt tapasztaltam, hogy mind a szülőknek, mind a gyerekeknek sokat jelentett. Az ének, mint önkifejezési eszköz, mint a lélek kivetülése, terápiás formában is jelen volt.” Tapasztalata szerint a  kamaszok voltak azok, akik a legrosszabbul kezelték ezt az új helyzetet. „Most a jelenléti oktatás újraindulásával is látszik, hogy nagyon nehezen tudnak visszarázódni, elszoktak a fizikai és szellemi terheltségtől, elszoktak attól, hogy ennyi emberre kell figyelni. Remélem, hogy gyorsan fognak regenerálódni és motiválódni ebben a helyzetben.”

Tímár Sára

Tímár Sárát szerencsére nem viselte meg a kényszerű bezártság. „Egy évvel ezelőtt, egy intenzív időszakot zártam le az életemben az első hullámmal. Egy darabig otthon ültünk, de három hónap után vírusközösséget vállaltam a zenekarral, amivel koncerteztem. A heti próbák, találkozókat nehéz kihagyni, hisz ez olyan, mint a sport, folyamatosan gyakorolni kell. Szellemileg és fizikailag is nagy kihívást jelentett a járvány, a tél végével alkotói válságba kerültem, de nem baj, szükség van a kiürülésre. Nem jöttek a hangok és az üzenet, de megjött a tavasz, az esős idő bezárt a házba és előjöttek új témák. Olyan alkotónak érzem magam, hogy ha megy az élet, akkor jön az ihlet, és ebben az ihletett állapotban résen lennem, mert most valami történt bennem és ezt le kell jegyeznem. Ezeket az apró lírákat szoktam a négy fal között tovább gyúrni.” Sára és sok száz művész társa számára most már jobb a helyzet, újra lehet koncertezni, személyesen találkozni a gyerekekkel, és jöhetnek az új inspirációk.

Zimre Zsuzsa

Borítókép: pexels.com

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/9. számában.