Ugrás a tartalomhoz

A vers a kapocs Istenhez…

Kiss Judit Ágnes Artisjus-díjas költő a kislánya miatt költözött Szentendrére, hogy igazán gyerekbarát iskolát találjon neki. A pócsmegyeri Malom-Alom a legjobb választás volt. Kiss Judit Ágnest a költészet napja alkalmából kérdeztük szentendrei otthona dolgozószobájában.

Soha nem volt saját szobám ezelőtt és nekem egészen új élmény, hogy be lehet csukni az ajtót, és aki be akar jönni, annak kopogtatnia kell.

Nehezen tudom elképzelni, hogy leül az ember ide, és akkor megrendelésre jön az ihlet.

Nem is így történik. Ahhoz, hogy eszembe jusson valami, legalább egy órán át kell sétálgatnom, gyakran megfordulok ezért a Duna-parton. Nagyjából ennyi idő kell ahhoz, hogy ne az aktuális teendőkön járjon az eszem. Sokszor a határidő miatt meg kell alkotnom valamit, és a séta alatt ezen kezdek el gondolkodni, de valami egészen más sül ki belőle, olyasmi, amit nem is akartam. De aztán szépen lejegyzetelem az ötleteimet a telefonomba, és aztán itthon begépelem, csiszolgatom még. Aki kreatív módon alkot, az tudhatja, hogy nyolc órából leginkább öthat óra bambulás szükséges ahhoz, hogy valami megszülessen, és csak a maradék rész a megírás maga.

Mintha módosult tudatállapotba kellene kerülni, hogy megszülethessen valami.

Persze. Volt egy ismerősöm, aki minden találkozásunkkor megpróbálta kiszedni belőlem, hogy milyen szert használok ehhez az alkotói állapothoz. Nehezen hitte el, hogy nekem ez a séta.

Más praktika esetleg?

A határidő sokat segít. A békéscsabai drámaíró verseny jó példája volt ennek. Ott ugyanis este nyolckor leültettek minket a gép elé, és reggelre le kellett adni egy teljes színpadi darabot. Egészen őrült tudatállapotba kerültem, és mindenki ebben az őrületben dolgozott, még a legutolsó kellékes is, mert másnap este be is mutatták a darabot. Sorsolásokon döntik el, hogy melyik művet ki rendezi meg, az enyémet Bozsik Yvette húzta ki. Megkapta a szöveget, és az olvasópróbán gyilkos pillantással végigmért, hogy ez meg mi? Aztán nagyon jót rendezett belőle, meg is nyerte a versenyt, de ehhez az ő táncos absztrakciója volt szükséges.

Az improvizáció egyik nagymestere Lackfi János, aki a közönségtől kapott szavakból alkot néhány perc alatt egy verset. Ez a fajta improvizáció mennyire áll távol öntől?

János szinte minden évben elhív a kapolcsi költőversenyre. Minden alkalommal megfogadom, hogy soha többé nem megyek, mert szétstresszelem magam ilyenkor, mégis mindig ott vagyok. A közönség bedob néhány szót, és nekünk öt percünk van arra, hogy megírjunk belőlük egy verset.

Ez inkább show vagy tényleg születhet itt költészet?

Inkább show. Talán annyiban mégis jelent valamit, hogy rengeteg gyakorlás szükséges ahhoz, hogy valaki rögtönzésben is jó legyen. Ebből a gyakorlásból pedig az következik, hogy nagyon gagyit nem ad ki az ember a kezéből. Az én óriási előnyöm, hogy általában kötött versformákkal dolgozom, és egy-egy szó után tudom, hogy melyikbe tudom ezeket beleilleszteni. Az pedig nagyon üt, amikor valaki három perc alatt rímes vagy időmértékes sorokban lerak az asztalra valamit. Hogy ez költészet lesz-e, az kérdés, de nekem is született már ezeken a vers-improvizációkon olyan alkotásom, ami kötetbe is bekerült.

Szüksége van a költészetnek ilyen mutatványokra ahhoz, hogy eljusson az emberekhez?

Sokat segíthet abban, hogy egy kicsit több figyelem irányuljon a költőkre és a költészetre.

Kicsit showman-nek vagy influencernek is kell lenni ahhoz, hogy a közösségi oldalakon elolvassák a verseket. Nemcsak a minőség számít, hanem az is, hogy mekkora olvasótábort tud az ember építeni.

Egy kiadó igazgatója azt mondta egyszer, hogy az olvasót meg kell csinálni. Először megütköztem ezen, mert én azt hittem, hogy a szöveget kell megcsinálni. De tulajdonképpen értem, amit mond. Az irodalomban is brandek születtek, a legismertebb alkotóknak van egy állandó jelzőjük. Amikor megjelent az első kötetem, akkor nekem is volt ilyen jelzőm, én voltam a szabad szájú költőnő, aki csúnya szavakat is beleír a verseibe. De később már nem feleltem meg ennek a képnek, mert ahhoz egyre durvább dolgokat kellett volna írnom, és az nem tesz jót egy szövegnek. Ma már nem érvényes ez a korábbi jelzőm, és közel az ötvenhez ez már nem is volna olyan szexi, mint fiatalon.

A szexi szóról eszembe jutott egy verse, az Elégia a kettős erkölcshöz című, amelyben éppen arról ír, hogy egy nő ne mutassa ki a vágyait, akkor sem, ha fiatal. Ha pedig már közel jár az ötvenhez, akkor gondolom, pláne!

Az a kötet, amit most írok, épp ezt a témát járja körül, az a munkacíme, hogy A vén fegyverkovácsné, aki plasztikai sebészhez fordul. Merthogy két lehetőségünk van, vagy meghalunk fiatalon, vagy meg fogunk öregedni, csakhogy, senki sem szeretne fiatalon meghalni, de megöregedni sem. Harmadik lehetőség viszont nincs. A nő öregedéséről, változásairól beszélni, talán még inkább tabutéma, mint a szexualitása. Annak a kérdése, hogy meddig akarok vonzó lenni, meddig akarok a húspiacon áru lenni, megvárom-e, amíg már tényleg csirke-farhát árban vagyok, vagy kilépek ebből, nekünk nőknek is nagyon nehéz kérdés. Sokáig aszerint voltunk beárazva, hogy mennyire vagyunk vonzóak. Nagy kérdés, hogy mivé leszünk, ha ezt elveszítjük, ha ebből visszalépünk. Nyilván a férfiakat is megviseli az öregedés, különben nem lenne ennyi húszéves nőre rábukó ötvenes pasi, meg piros sportkocsi.

De a nőknek nehezebb, mert a férfiakat sokkal kevésbé határozzák meg aszerint, hogy hogyan néznek ki, mennyire vonzóak a másik nem szemében. Egyszer színésznőkkel beszéltem erről, ők mondták, hogy vannak a Júliák, és vannak a dajkák, és nincs szerep a két életkor között. Engem ez nagyon szíven ütött, és ezért minden színpadra írt darabnál nagyon igyekeztem, hogy legyen benne negyvenes-ötvenes nő.

Mostanában dolgoztam egy előadásban, aminek pár hónapja volt a bemutatója a Jurányiban. Az a címe, hogy Mit ér, ha. És az a darab fő kérdése, hogy mit ér a nő, ha elmúlt negyven. A darab betétdalainak a szövegét írtam én.

Volt szerencsém látni, és mondhatom az egész előadást végignevette a közönség. A dalok különösen élvezetesek voltak benne!

Az új kötetbe a dalszövegek közül be is került egy, A petefészek elégiája címen. A leendő kötet címadó figurája, a vén fegyverkovácsné Villon versét idézi, és most én is megidézem a nőt, aki megélte a virágzását, és most megéli a hervadását.

Az egyik legújabb verse, a Mind-mind alusznak a dombon című is az elmúlás témája körül forog. Ez gondolat a járvány és a háború miatt került elő ilyen élesen?

Több mint negyvenezer ember halt meg, nagyon sokan gyászolnak. Mindenki rezonál erre valamiképp, de nekem nagyon ijesztő, hogy kortársaim halnak meg, mert felvetődik, hogy miért is gondolom, hogy holnap még itt leszek. Nekem későn született gyerekem, és attól a naptól kezdve, hogy Viola világra jött, ott van bennem, hogy miatta nagyon sokáig kell élnem, hogy ott állhassak mellette, mint anya. Harminchat éves voltam, amikor az édesanyám meghalt, és azt éreztem, hogy ez nagyon korán történt meg velem, és nekem igazi fitnesz néninek kell lennem, hogy támogathassam akkor is, ha neki születik gyereke. Amikor ezt a verset megírtam, még nem volt háború, még fel sem tudtunk ocsúdni a covidból, és most azt látjuk, mennyiféleképpen meg lehet halni. Van egy tanítványom, egy ukrán fiú, aki érettségi után visszament a hazájába, és most nem tudom, mi van vele. A háború első napjaiban még ráírtam, de most már meg sem merem kérdezni, hogy van. A kisgyerekes ismerőseim között szinte pánik tört ki a háború hírére, sokan útlevelet csináltattak, és készen várja őket bepakolva a bőrönd, amivel menekülhetnek, ha kell. Engem is megvisel az, ami a szomszédban zajlik.

Ebből is lesz vers?

Már van.

Mitől költő a költő? Attól, hogy verset ír, annak születik vagy azzá lesz? Vagy kell, hogy legyen benne valami, amivel úgy rezonál a világra, hogy abból meg tud születni valami?

Biztos, hogy kell hozzá valamiféle plusz érzékenység. De nyilván ahhoz, hogy valaki költő legyen, kell a vers. Egy ismerős írótársam mondta, hogy az asztalos bútort csinál, a költő meg verset ír, és minden nap kell alkotnia egy verset, épp úgy, ahogy a fotós elkattint hatvan képet, mire egyre azt mondja, hogy na, ez jó. A gyakorlás szükséges ahhoz, hogy a kezemben tartsam a nyelvet és a versformát. De kellenek hozzá olyan élmények, amiktől ez úgy besűrűsödik, hogy alkotássá lesz. A Pázmány Péter Egyetemen tartottam kreatív írás órákat, amíg meg nem szüntették az esztétika szakot. Ott adtam olyan feladatot, hogy írjanak a diákok egy megadott versformában verset, csak a forma kedvéért, bátran, nem kell, hogy jó vers legyen. És ilyenkor mindig született olyan költemény, amibe nagyon mély tartalmak kerültek. Mintha a forma hívná meg az élményt. Ez olyan erős tud lenni, hogy egyszer csak működésbe lép valami. Talán nem is akarod megírni, de annyira ott van benned az élmény, hogy egyszer csak megszületik, szinte kikristályosodik. A versírás amiatt is nagyon izgalmas, mert sose tudhatod, mi lesz belőle a végére. Mintha önállósítaná magát a szöveg.

Van köze a költészetnek a transzcendenshez?

Mindenképp. Én különösen így érzem, mert a verset a megtérésemkor kaptam tizennégy éves koromban, abban a pillanatban, amikor volt egy találkozásom Istennel. Ezért én sosem tekintettem úgy a versírásra, mint saját teljesítményre.

Számomra a költészet kegyelmi ajándék, de leginkább a túlélést segítő eszköz. Amíg tudok verset írni, addig hitem is van. A vers a kapocs Istenhez, és ez tényleg olyan személyes kapcsolat, amibe sokkal több minden fér bele, mint a hagyományos vallásosságba.

Pedig az én istenes verseim profának, sőt olykor blaszfémikusak, de közben tudom, hogy az Istennel való kapcsolatom teljesen rendben van. Nagyon jó érzés, amikor egyházi emberek is elfogadnak. Akkor tapasztaltam ezt meg, amikor a katolikus gimnáziumból elküldtek a verseim miatt, ugyanekkor az evangélikus lelkész barátnőm a kötetemből prédikált vasárnap.

Ezek szerint a katolikus iskolából épp az istenes versei miatt küldték el?

Ez volt az ürügy. Akkor jelent meg az első verseskötetem, és felháborodást keltettek benne a csúnya szavak. De én meg vagyok róla győződve, hogy nem ez volt a baj, hanem az a pedagógia, amit képviseltem és képviselek, hogy nem tekintélyből tanítunk, nem távolságot tartva, hanem partnerként kezelve a diákokat. Ez nagyon sokszor keltett visszatetszést, vagy gyanús volt, ezért úgy éreztem, hogy valami baj van velem. Tulajdonképpen mindaddig így éreztem, amíg el nem jutottam a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba, ahol 2012 óta tanítok. Itt végre rájöttem, hogy semmi bajom, csak drámatanár vagyok.

Mit jelent az, hogy találkozni Istennel?

Nem nagyon tudom ezt elmesélni, mert az, hogy az ember megszólítja Istent, természetes. De amikor valós választ kapunk a kérdésünkre, azt nagyon nehéz elmesélni. Nem hallottam hangokat, ne így képzeljük. De aki istenhívőnek tartja magát, vagy bármilyen módon hisz a spiritualitásban, az ismeri, hogy egyszerre megérkezik a válasz. Ráadásul olyan válasz, amit én magamtól nem tudtam volna megtalálni. Lehet megvilágosodásnak mondani, vagy isteni válasznak, de talán a megvilágosodás nem is rossz kifejezés, mert nekem olyan élmény volt, mint amikor bedugod a konnektorba a dugót, és minden működni kezd. Felgyulladnak a fények, és ami teljesen halott, vagy működésképtelen volt, az élő lesz. Amikor ez először történt meg velem, akkor már jártam egy nagyon jó református gyülekezetbe, de kerestem valami többet ennél, Istennel akartam találkozni. Nagyon-nagyon izgatott, hogy ez hogyan lehetséges, és akkor állandóan kerestem és nyúztam az Istent, hogy álljon velem szóba, és akkor egyszer csak megtörtént! Sokan sokféle Istenben hisznek, én abban, aki szeret. Mi magunk is ezzel a szeretettel működünk. Az egész világot nagyon pazarlóan és bőkezűen szereti az Isten, és mi ezt folyamatosan megpróbáljuk tönkretenni. Most épp a háborúval.

 

Rist Lilla

A cikk megjelent a Szentendre és Vidéke 2022. áprilisi lapszámában. Fotó: Kovács Kata

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a A Tobakosok keresztjétől a Golgotáig című bejegyzéshez

A Tobakosok keresztjétől a Golgotáig

Deim Pál művészetének egyik legfontosabb mű együttese a Golgota-sorozat, amely az áldozathozatal és a gyász témáját járja körül. Erről írt a művész unokája, Deim Réka.