Évtizedek óta Szentendrén él családjával Rozsos István operaénekes, az Operaház örökös tagja, Liszt Ferenc-díjas, kiváló művész, aki napokban kettős jubileumot ünnepelt. Két egymást követő napon a 75. születésnapját és a feleségével, Frank Katalinnal 45. házassági évfordulójukat ünnepelték.
- Hogyan kezdődött ez a kiemelkedő pályafutás? – faggatom a kezdetek felől a művész urat a tágas és árnyas Ilosvai utcai kertben.
Szinte kijelölték számomra ezt a pályát. Édesapám részéről az egyik nagybátyám operaénekes volt, aki 16 éves koromban elkezdett énekelni tanítani, bár már gyerekként sokat énekeltem. Középiskolába a Szent István Gimnáziumba jártam, ahol a kórusban szólista lettem, és Záborszky tanár úr bíztatott, válasszam az énekesi pályát. Ezzel párhuzamosan a magyartanárom, azt mondta, ha nem megyek el felvételezni a színművészetire, megbuktat. Ott Gosztonyi János felvételiztetett, meg is kérdezte, ilyen hanggal miért nem a Zeneakadémiára megyek. Ugyan a színművészetire nem, ám a Zeneakadémiára felvettek, ahol felejthetetlen hat évet töltöttem. Akkoriban az Operaház vezetői voltak a Zeneakadémia tanárai, így nem volt nehéz ismerniük a fiatal kezdő nemzedéket. Már az első években szerepeltem a Nemzeti Színházban (Dundo Maroje), a Vígszínházban (Egy fő az egy fő), a József Attila színházban (Volpone). Nagyon sokat tanultam az ott fellépő színészektől: Agárdi Gábortól, Kaló Flóriántól, Major Tamástól. Nagyszerű iskola volt.
1967 – felvettek az opera tanszakra, ami rögtön úgy kezdődött, hogy az Operaház szerepet ajánlott. Mire lediplomáztam a Zeneakadémián, már túl voltam hét premieren az Operaházban. Énekeltem például Scaramucciót (Ariadne), Hírnököt (Aida), Edmundot (Manon Lescaut), Borsát (Rigoletto). 1967-től szerepkönyvet vezetek, ebben – ha valamire nem emlékszem pontosan –, utána tudok nézni az előadásaimnak.
Nagy szeretettel emlékszem vissza a tanáraimra. A szakmai ismeretek mellett elsősorban gondolkodásmódot adtak – Szabolcsi Bence, Kroó György – utóbbi egyik megnyilatkozására nagyon emlékszem, Tito Gobbi egyik pesti vendégszereplését értékelve mondta: „Mikor megjelent, még egy hangot sem énekelt, de már lehetett tudni, hogy kicsoda és mi történt.” Ez nagyon fontos. Azóta is, annak ellenére, hogy nagyon lámpalázas vagyok, mielőtt a színpadra lépek, már igyekszem azonosulni a szerepemmel. Révhegyi Olga néni (így hívták az énektanáromat) kijelentette: „Fiacskám, maga karaktertenor lesz és Wagner-énekes.” Igaza lett, legnagyobb sikereimet ezekkel a művekkel arattam. Vagy Kőmíves Sándor, a beszédtanárom, aki az operaszövegeket prózában mondatta el velünk, és értelmezve és érzelemmel átitatva kellett elmondani azokat. Talán ezért volt nagyszerű a Madách Színházban töltött 21 év.
- Ezek szerint az Operaház mellett más színpadokon is fellépett?
Az Operaházban szolgáltam kilenc igazgatót. Hajdan sokat jártunk vendégszerepelni, így töltöttem háromszor egy hónapot Japánban. Ötvenszer énekeltem A denevér Alfrédjét Münchenben az Operettszínházzal. Beutaztam a világot Graztól Londonig, Bangkoktól Rómáig. 1982-ben úgy tűnt, nem tudnak nekem megfelelő új szerepet adni az Operában, ezért megpróbálkoztam a nagyvilággal. Bemutatkozó levelet írtam tíz színháznak, nyolcan válaszoltak is, menjek próbaéneklésre. Beültem a Trabantba – és az osnabrücki opera társulatában énekeltem két évig. Aztán még egy évet töltöttem Düsseldorfban, természetesen úgy, hogy itthon is szerződésben maradtam, és állandóan hazautaztam énekelni.
- Mit tekint a pályája csúcsának?
Rendkívül szerencsés a pályafutásom, azt mondhatom, hogy minden egyszerre és folyamatában jött. A kis karakterszerepek után jöttek a főszerepek: Strauss Saloméjának Heródes szerepe, a Porgy és Bessből Sportin’Life vagy éppen Pinkerton a Pillangókisasszonyból, meg Cánio, Florestán, Radames. Meg a Wagner-szerepek: a Mesterdalnokokban Dávid, A Rajna kincsében Loge. És a Siegfriedben Mime. Amikor az ezredforduló környékén a Madách Színház specializálódott a zenés világsikerekre, az Oliverben, Az operaház fantomjában vagy a Fekete Péterben sokat játszottam. A Madách az én második otthonom. Számos sikeres beugrás is színesíti a pályámat. Még 1973-ban, egyik délelőtt 11-kor megkerestek, hogy este a Szöktetés a szerájból főszereplője helyett kellene beugranom. Délután ötig kellett megtanulnom a szerepet… Ez volt a vízválasztó, hiszen akkoriban délután ötkor mondta be a rádió a műsorváltozásokat, és sikeresen lement az előadás. Óriási jutalmat kaptam érte – abból vettük meg a jegygyűrűket.
- És mindezek mellett ott a család?
A feleségemmel 45 éve vagyunk házasok. Megismerkedésünkkor egy felívelő pálya kezdetén, első oboistája volt a MÁV Szimfonikusoknak, aztán amikor a gyermekeink megszülettek, beláttuk, hogy el kell jönni vidékre. Az első hirdetés, ami a kezünkbe került, egy hármas lakáscserét ajánlott, Szentendrére vezérelt minket a sors. Frank Kati, a feleségem így vállalt tanári állást a zeneiskolában. Évekig vezette a fúvószenekart, számtalanszor felléptek városi rendezvényeken is. Egyszer egy angol szakkönyvben talált egy anyagot arról, hogyan lehet gyerekek körében népszerűsíteni a komolyzenét. Lefordítottam és kipróbáltuk. Hosszú ideig tartottam – a zeneiskola tanárainak kíséretével – Zenés mesék, mesés zenék címmel óvodásoknak, kisiskolásoknak előadássorozatot. A PMK színpadán ültem egy állólámpa alatt és meséltem A varázsfuvolát, a Háry Jánost, a Péter és a farkast, a János Vitézt. Népszerű volt, sokszor szólítottak meg gyerekek az utcán: „Mikor mesélsz újra?”.
Mindkét gyermekem zenész, mindketten négyévesen kezdtek hangszeren játszani. A lányom, Ágnes csellista, Hannoverben és Debrecenben diplomázott, a Szolnoki Szimfonikusok tagja. A kisebbik, Tamás brácsás, messze került itthonról. Jelenleg Calgaryban tanít és muzsikál. Budapest és Genf után Calgaryban is lediplomázott. Egy modern művet is be kellett mutatnia, és felkért, hogy énekeljek benne. Aztán tavaly márciusban odautazásunk másnapján combnyaktörést szenvedtem, tolókocsiban énekeltem. Ezt égi jelnek tekintettem, és azóta nem léptem színpadra. Erőt gyűjtök, mert 2020 márciusában az Operaház új játszóhelyének, az Eiffel Színháznak a megnyitásakor vár egy szerep a Ments meg, Uram című előadásban.
A fiam egy japán zongoraművésszel kötött házasságából két kicsi unokám született, minden arra mutat, hogy viszik tovább a családi hagyományokat; a nagyobbik ugyan még csak három és fél éves, de már a fiam hegedűt adott a kezébe.
ŐZI
