Péntek este, hat és nyolc óra között – amikor látszólag „nem történik semmi” – festménykiállítás nyílt Szentendrén, a Görög utcával szemben kialakult senkiföldjén. Pontosan olyan volt, amilyennek Szentendre szelleméhez illenie kell: emberléptékű, szabad, közösségi. Nulla forintból.

Lapos fenekű csónak szállította a látogatókat a partra és vissza. Közel száz ember érkezett: kínaiak, szerbek, magyarok, szentendreiek és véletlenül arra tévedők. Nézelődtek, beszélgettek, mosolyogtak. Egyszerűen jól érezték magukat. Köszönet mindenkinek, aki részt vett benne. Ez valódi csapatmunka volt.

A szabadság gondolata gyakran szigeteken születik. Vagy legalábbis olyan elszigetelt közösségekben, ahol valaki egyszer csak kimondja: ezt egészen másképp kellene csinálni.

Az elmúlt rendszerekből megtanulhattuk, hogy ahol túl sokan akarnak beleszólni a kultúrába, ott előbb-utóbb maga a kultúra sérül. Nem ott kezdődik a baj, amikor méltatlanok állnak sorba a Kossuth-díjért. Az már csak a végállomás.

A probléma sokkal mélyebben gyökerezik.

Évtizedek óta gyakran olyanok irányítják ezt a területet, akiknek nincs valódi felkészültségük hozzá. Hiányoznak a szakmai víziók, a tapasztalat, a műveltség, az értékeket felismerő tanácsadók és a valódi kapcsolati háló. Helyette rögtönzés, barkácsolás és látszatmegoldások születnek. Az eredményt mindannyian ismerjük.

A kultúrát valójában három nagy szereplő alkotja.

Az elsők maguk az alkotók: írók, költők, színészek, festők, szobrászok, zenészek és a művészet számtalan más területének képviselői. Azok, akiknek valódi mondanivalójuk van a jelenről vagy a múltról. Akik műveikkel képesek megmozgatni valamit a nézőben, az olvasóban vagy a hallgatóban. Felébresztenek egy gondolatot, egy érzést, egy felismerést, vagy egyszerűen megmutatják a szépséget. Itt a minőség az egyetlen valódi mérce. Nehéz pontosan meghatározni, mégis szinte mindenki érzi a különbséget a talmi és az igazi között. A politika legfeljebb a gyengéket és a kiszolgáltatottakat tudja maga alá gyűrni. Az igazi művészet mindig túléli.

A második csoportba azok az intézmények tartoznak, amelyek közvetítik a kultúrát: könyvtárak, színházak, fesztiválok, operaházak, galériák és múzeumok. Az itt dolgozók gyakran alulfizetettek, mégis pótolhatatlan munkát végeznek. Rajtuk múlik, hogy az alkotásból valódi élmény lesz-e a látogatók számára. Itt azonban a veszély sokkal nagyobb.

A felülről érkező – sokszor ki sem mondott – elvárások apró erecskéi pillanatok alatt hömpölygő folyammá duzzadnak. És ez a folyó nemcsak a szabadság apró szigeteit mossa el, hanem lassan az egész rendszert. A mindennapi megélhetés féltése, az alkalmazkodás kényszere és néhány hangadóhoz való igazodás önmagát erősítő folyamattá válik. Ebből nő ki az urambátyám-rendszer, amely a korrupció melegágyaként, lassan, de könyörtelenül emészti fel az egész felépítményt. A Dunán felbukkanó apró szigetek és a rajtuk néhány óra alatt létrejött kiállítás éppen erre mutatott rá: lehet másképp is.

A harmadik csoport pedig mi vagyunk. Az emberek, akikért az egész létezik. Akik olvasnak. Színházba járnak. Kiállításokat néznek. Zenét hallgatnak. Koncertekre mennek. Akik kíváncsiak. Akik olykor olyan műveket is elfogadnak, amelyek nem pontosan az ő ízlésüket tükrözik, mégis gazdagabbá teszik őket. Tehetséges alkotók mindig voltak, és ma is vannak. Minden műfajban. Minden generációban. Csak hagyni kell őket dolgozni. Nem kell hozzá óriási szervezet. Nem kell bürokratikus vízfej. Nem kellenek végeláthatatlan engedélyek, pecsétek, bizottságok, jogi útvesztők, hónapokig porosodó kérelmek és száz fölösleges tárgyalás. Nem kell minden ötletre politikai megfontolás vagy minisztériumi állásfoglalás.

És végképp nem kell az a jól ismert szemlélet, hogy „ha nem csinálunk semmit, abból biztosan nem lesz baj”. Pedig éppen ez öli meg a kreativitást. Az eredeti gondolatokat. A bátorságot. A jó dolgok megszületését. Mi kell helyette? Gondolkodó emberek. Egymásba kapaszkodó csapatok. A természet tisztelete. A valódi élmények megteremtésének öröme.

És a vágy, hogy a mindig jelen lévő akadályokat ne kifogásnak, hanem feladatnak tekintsük. A szabadság ugyanis ritkán nagy gesztusokkal kezdődik. Sokszor csak egy apró szigettel a Duna közepén. És néhány emberrel, akik hisznek benne. Oszt’ ennyi.

Erdész László

Fotók: Isza Ferenc/Szentendre.hu