Meddig tudják visszavezetni a család történetét?
A matriculában (egyházi anyakönyv) 1711-ben olvasható P. Augustinus Benkovich ferences szerzetes neve. Utána jelennek meg a Benkovitsok nevei. 1730 és 1770 között van egy kis kiesés, de ezt követően folyamatosan, sőt, egyre többször lehet találkozni ezzel a névvel. Nehéz megmondani, hogy a dalmáciai Brac szigetéről induló család melyik ága vagyunk, de az biztos, hogy a többség Szentendrén vinicola, azaz szőlőmunkás volt. Egyik ősünk, bizonyos Palko Benkovich az Urbárium szerint 1 telkes 18 napi robotra kötelezett jobbágy volt.
A családi és a szentendrei dalmátok emlékezete érdekes, mert kicsit olyanok vagyunk, mint Erdélyben a csángók. Nagyon messzire eltávolodtunk az őshazától, ráadásul ez a kapcsolat meg is szakadt.Több szakaszban érkeztek ide dalmátok azután, hogy a török újra visszafoglalta a boszniai, és a mai szerb területeket. Abban sincs egyetértés, hogy kik vagyunk. Szerb barátaink azt mondják, katolicizált szerbek, a horvátok, hogy tengermelléki horvátok vagyunk, a velenceiek pedig schiavonéknak nevezték őseinket. Mi Szentendrén a hagyomány szerint dalmátoknak valljuk magunkat, aminek az egyik legfontosabb identitásképző eleme a bratsvo, bratovstina, a testvériség, amelyet ma testvérületnek fordítunk. Az elsők a 12. században alakultak és eredetileg a helyi egyházhoz szorosan kötődő laikus hívők önkéntes katolikus szervezetei voltak. Az első nagy pestisjárvány idején, amikor a papok is meghaltak és nem volt, aki eltemesse a halottakat, szerveződtek meg arra, hogy elkísérjék utolsó útjukra társaikat, gondoskodjanak temetésükről, családtagjaikról és megőrizzék emléküket. A Szamárhegyen még néhány éve is elképzelhetetlen volt, hogy ha egy dalmát elhunyt, utolsó útjára ne kísérte volna el a közösség minden tagja. A 15-17. században a testvérületek fénykorában minden nagyobb dalmát városban több tucat ilyen testvériség volt. Ezek idővel nem csak a kegyeleti feladatokat látták el, hanem gondoskodtak a szegényekről, elesettekről, idősekről, iskolát tartottak fenn, vagyis egyesület-szerűen működtek. A 15. századtól pedig szakmánként szerveződtek. Szentendrén a testvérület nagy becsben tartott tulajdona, a dalmát láda, amelyben a statutumot, (szabálykönyvet) a névsorokat és a közösség pénzét őrizték, temetési kellékek is voltak. (Mellékelt fotó Szautner Antalról a temetési kellékekkel és a dalmát ládával 1973 körül készült.)
Mikor kezdett el érdeklődni a helytörténet iránt?
A szüleim rózsakertészek voltak és ott éltünk az Orbán keresztnél a Sztaravoda patak mellett 1.6 holdnyi területen, amelyen hatszáz négyzetméter üvegház volt. Az iskolából hazafelé nem a Duna-parton jártam haza, ami akkoriban lett „nagyforgalmú” főút, hanem a Szamárhegyen át. A régi Benkovits-ház is a Bartók Béla utcában volt. Egy nap, talán a Tabakosok keresztjénél, éppen Zámbó Öcsivel beszélgettem, amikor egy bácsi jött öltönyben, aktatáskával és olyan kétlencsés fényképezőgéppel amit addig én sohasem láttam és azt kérdezte, „kisfiú, ismered Herceg Mariska nénit?” Mondtam, hogy igen, ismerem, és el is kísértem őt a házáig. Menet közben azt is elmondta, hogy azért keresi a nénit, mert ő tudós és a szentendrei dalmátokat kutatja. Utóbb kiderült, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Kiss Mária-féle „Délszlávok a Duna mentén” című kutatási projektben vett részt. Elmondtam neki, hogy az én apukám is dalmát, és így végül a néni után hozzánk is eljött interjút készíteni. Itt szembesültem azzal, hogy az apám is ismeri a dalmát szokásokat. Ezekkel már korábban is találkoztam mondókák, a karácsonyi misék, betlehemes játékok formájában. De a nagymamám ezt nem nézte jó szemmel, mindig mondta, hogy „ te inkább tanulj jól, meg magyarul és ne dalmátozzál, ne foglalkozzál ezzel, mert ez csak szegénységet hoz…” Ma már tudom, hogy a szörnyű filoxéra-járvány következtében történt elszegényedés miatt mondta, mert hiába volt már vasút Budapestre és munkalehetőség a fővárosban, mivel a mieink nem beszéltek magyarul, nem tudtak munkát vállalni. Még a hatvanas években is a szentendrei piacon, szerbnek, illetve dalmátnak nevezett keveréknyelvet beszélték a szentendreiek, amely a szerb, horvát, szlovák sajátos ötvözete volt.
A rózsakertészetük, hogy élt meg a szocializmusban?
Szentendrén negyven család élt rózsából, amely üvegházi rózsahajtatás volt. A miénk is, mint a többi, családi vállalkozás volt, amelyet apám a bátyjával és a családtagokkal együtt működtetett. Télen hajtatták a rózsát, amelyből jól megéltünk. A következőket írta a rózsásokról a Pest Megyei Hírlap tudósítója a hatvanas évek derekán „a rózsakertészek városa”. Akkoriban ugyanis negyven szakképzett hozzáértő család foglalkozott rendszeresen rózsahajtatással, nemesítéssel és termesztéssel. A rendszerváltozás rászabadította a multikat erre az ágazatra és sorra mindenki feladta. Az utolsó rózsakertész ma az izbégi Szűcs József. A mi telkünk is közben felaprózódott a családtagok között és beépült a városba.
Ezek szerint senki nem folytatta a családi hagyományt.
Én majdnem kertész lettem, mert a Keszthelyi Mezőgazdasági Főiskolára jelentkeztem először. De nem vettek fel, amit nem nagyon bántam, mert nem tetszett, amit ott láttam. Traktor volt az udvaron, búzák a tárlókban, így valójában örültem, hogy így alakult. Inkább a szüleim miatt jelentkeztem, hogy folytassam a kertészetet, az apám és az anyám iránti tiszteletből próbáltam meg. Kirakatrendező és dekoratőr iskolában tanultam tovább, mert a Képzőművészeti Főiskolára felvételizni nem volt bátorságom. Valahogy úgy jártam, mint az apám.
Ő hogy járt?
Már az apám is kilógott kicsit a sorból, mert bár kertésznek tanult, illetve bognárként is mestervizsgázott, de már tizennyolc évesen folyton a régi művésztelepen bukkant fel. A barátai is művészek voltak vagy az értelmiség soraiból kerültek ki. Próbálkozott ő is a festészettel, ahogy én, ki is állított a nagyokkal, de élethivatásul nem vállalta fel. Nem nagyon érdekelték a dalmát hagyományok sem, inkább afféle modernista volt. A ’60-as évek ’70-es években amikor Drobilisch Éváék újraszervezték a dalmátokat a délszláv szövetség égisze alatt, nem csatlakozott hozzájuk, pedig sokat tudott erről, hisz a nagypapa hosszú ideig a közösség djedje (vezetője) volt. Csak már hetvenen túl lett számára fontos ez és kezdett el mesélni róla. Fiatalon inkább a művészet érdekelte. A Bubáni kolónia tagjaként újságot adtak ki, vegetáriánusok voltak, és a későbbi hippikhez hasonlóan az önellátásban hittek.
Ön is fest, nemsokára egy kiállítása is nyílik Budapesten.
Igen, de én sem tudtam, vagy mertem a festészetet élethivatáskét felvállalni. A Képzőművészeti Főiskolára sem jelentkeztem, helyette mentem el a dekoratőri iskolába, ahol nagyon jól éreztem magam. Kiváló tanáraink voltak, Dombi József például, aki büntetésből volt ott iskolaigazgató, hihetetlenül nagy szaktekintélynek számított. Művészettörténetből erősebb oktatást kaptunk, mint mások a képzőn. Csak a gyakorlatot nem szerettem annyira, így csak rövid ideig dolgoztam a szakmámban, helyette inkább a vízműnél lettem segédgépész ef Zámbó öcsiékkel, ahol sok más művész is dolgozott akkoriban, a hetvenes évek elején. Jól éreztem magam, mert jó volt a társaság és sok szabadidőnk volt. 1975-ben aztán belekeveredtem a politikába, előbb az ifjúsági mozgalomban voltam, majd népfront-titkár lettem. A Népfrontot az előző rendszerben politikai elfekvőnek csúfolták. Nekem azonban tetszett, mert mindent oda passzoltak, ami nem volt a hatalom számára érdekes, környezetvédelmet, honismeretet, otthoni baleseteket, a nemzetiségeket, az olvasó népért mozgalmat, a kertbarát mozgalmat. Itt találkoztam először kötelességszerűen a nemzetiségi ügyekkel és ismertem meg sok hihetetlenül értékes embert Forrai Sanyitól dr. Kukorelli Istvánig. Életem egyik szerencséjének tartom, hogy Pozsgay Imre idejében ott lehettem, amikor pislákolva, de elindult a változás.
Be is kellett járni valami központba emiatt?
A választások előtti időszakon kívül ritkán, mert a hatalom számára nem voltunk túl érdekesek. Nagyon kevés, évi néhány ezer forintos rendezvényköltséggel működtünk, így megtanulhattam, hogyan kell úgy programot szervezni, hogy nincs pénzzel kibélelve. Ezért gyakran jártam az üzemekbe kölcsönkérni olyasmiket, amiket éppen dobogónak vagy színpadnak használhattunk. Különösen a portások lettek támogatóim, akik a háború előtt értelmiségiek vagy komoly köztisztséget viselő emberek voltak, többnyire jól ismerték az üzemet, de Szentendrét is. Sokat beszélgettem velük és idővel ők lettek a helytörténeti forrásaim. Mint például Majláth Imre bácsi, aki afféle segédkönyvtáros volt a múzeumban és öt nyelven beszélt. Később szinte sztár lett, hiszen Margareth Teachernek és vagy harminc koronás főnek tartott tárlatvezetést a Kovács Margit Múzeumban a nyolcvanas években. Ő volt az, aki fiatal minisztériumi jogászként 1937-ben a Párizsi világkiállítás előkészítésén dolgozott és elérte, hogy jó helyet tudjanak kialkudni a magyar pavilonnak. Egy húszas éveiben járó, fiatal keramikus hölgyet bíztak meg a világkiállítás budapesti termének díszítésére, aki nem volt más, mint Kovács Margit. A rendszerváltás előtti időszakban pezsgő kulturális élet volt a városban, évente kétmillió turista fordult meg nálunk. Volt olyan év, hogy a Kovács Margit Múzeum látogatóinak száma több mint hatszázezer volt. Jöttek a KGST országokból, de az enyhülés meglendítette a nyugati érdeklődést is és szinte naponta látogattak hozzánk koronás fők, de nem volt olyan szocialista brigád sem, aki ne jött volna el egy szentendrei kirándulásra.
Minek lehet tulajdonítani ezt a sikert?
A több tényező összhatásának. Akkoriban kezdődött a Nyugat és Kelet közötti enyhülés. A szocialista országok közül Magyarország közel volt, és a Kádár-rendszer a nyugat számára érdekesnek tűnt. Akik nyugatról jöttek megnézni a barakkot, nem mentek el a Szovjetunióig vagy Romániáig. Ez az időszak volt a televízió térhódításnak ideje is. A külföldiek mozgása, és a rangos kulturális események miatt szinte állandóan itt volt a tévé. A kisebb stábok is ki-kiugrottak Szentendrére kis színeseket készíteni arról, hogy fagyiznak az emberek, vagy csak arról, hogy esik a hó, jeges a Duna. Összes ellentmondásával együtt ez volt Szentendre második aranykora.
Helytörténettel is ekkor kezdett el mélyebben foglalkozni?
Igen. Szombat délelőttönként a Népfrontházban a Horgász Egyesület tartott fogadóórákat, aminek Györe Bandi bácsi volt az elnöke. Ő volt a város egyik legjobb ismerője, és én annyit tettem, hogy oda csábítottam Deim Palit, Szántó Imrét, akik Bandi bácsival beszélgetni kezdtek, közben figyeltem, jegyzeteltem, és magnófelvételeket is készítettem. Tőlük hallottam először a szentrendrei vízimalmokról, a sztaravodai piknikekről, Dezsőfyről a régi művésztelepről, Kucseráról, és tucatnyi olyan történetről, amiről akkor még egy sor sem volt leírva és kaptam fényképeket is. Egyre jobban kezdett érdekelni a téma, össze is raktunk egy fotógyűjteményt a másolatokból. Amikor a rendszerváltáskor Népfrontház az Agy Tanodához került, a takarításkor ezeket a kidobták a szemétbe. Valaki még időben telefonált, de már csak az anyag egy részét sikerült kimentenem.
A kutatás azért megmaradt a szenvedélyének?
Maradjunk annyiban, én nem vagyok kutató. A kétezres években, amikor először kisebbségi vezető lettem, ezeknek a régi szombati beszélgetések mintájára szerveztem meg a Dézsmaházi Beszélgetések című sorozatot. Ez annyiból állt, hogy fényképeket digitalizáltunk, azokat kivetítettem a falra, vittem egy-egy üveg bort, és meghívtam rá idős szentendrei ismerőseimet. Beszélgettünk a fényképekről, és közben jegyzeteltem. Ebből összejött ötven oldalnyi anyag, amit azóta is rendszerezek.
Ez már a rendszerváltás utáni időszak. A személyes életére ez hogyan hatott?
1993-ban a barátaim rávettek, hogy térjek vissza a helyi politikába. Megválasztottak és négy ciklusban dolgoztam megyei, illetve helyi képviselőként. Főképp kulturális bizottságokban ültem, és az világosan látszott, hogy a városnak a kultúrára fordítható forrásai csökkennek, de sokáig úgy tűnt, hogy Szentendre túl fogja ezt élni. A rendszerváltás utáni években ugyanis az önkormányzatok még közvetlenül megkapták a lakosaik személyi jövedelemadójának először az ötven százalékát, aztán ez lecsökkent és ma már ilyen típusú helyben maradó forrás nincs.
Igaz, hogy portás is volt?
Igaz, a könyvtár portásaként mentem nyugdíjba. Bár megyei és helyi képviselőként is dolgoztam közben, és a dekoratőri vállalkozásom is működött. De ahogy egyre jobban belemerültem a közéleti ügyekbe, úgy kezdtem elcsúszni a határidőkkel. Ekkor döntöttem úgy, hogy megtartom ugyan vállalkozásomat, de csak takaréklángon viszem tovább. Mivel mindig vágytam arra, hogy portás legyek és volt hely a könyvtárban, itt helyezkedtem el. Nagyon szerettem ezt az életet, mert sok kedves kollegina vett körül, rengeteget olvastam, például az Ulysses-t és más klasszikusokat. Sok érdekes emberrel találkoztam és élveztem, ha megkérdeztek helytörténeti ügyekről. Amikor pedig fellépésre készülve éjjel kettőig próbáltak a néptáncosok, a napközben készített vázlataimból akvarelleket készítettem. Dr. Török Katalin (helytörténész, művészeti író, lapunk olvasószerkesztője – a szerk.) egyszer meglátta, hogy festegetek és kapacitált, hogy csináljak kiállítást. Volt is azóta néhány, de ettől még nem tartom magam festőművésznek, saját megfogalmazásomban nyugdíjas, amatőr, vasárnapi, vízfestő vagyok.
A családjából valaki folytatja majd azt a helytörténeti munkát, amit elkezdett?
Egyelőre nem lehet tudni. Zavarban is vagyok ettől a kérdéstől, mert sokszor gondolok arra, hogy egy csomó dolgot összeszedtem, és jó lenne, hogyha ezen valaki tovább dolgozna. De rájöttem, hogy én se folytattam apám kertészetét, úgyhogy gyerekeimtől sem várhatom, hogy folytassák azt, amit én elkezdtem.
Rist Lilla
Az írás a Szentendre és Vidéke 2024. január 31-ei lapszámában jelent meg.
Fotó: Benkovits György archívuma illetve Deim Balázs fotói
