Ha kiejtem ezt a nevet Barcsay – felmerül bennem egy képzet, egy általános fogalom, egy
nem konkrét összkép ami megkülönbözteti más festőktől ami csak az ő személyiségéhez
köthető.
Ez az ő festői habitusa, egy eszmeiség melletti elkötelezettség.
Fel kell tenni a kérdést, hogy ez üzen-e, mit üzen a XX. századból a mának?
Hogy korszerű-e?
Rögtön hozzáteszem, hogy igen! – és épp ezt szeretném bizonyítani és erre rávilágítani.
A róla szóló ismert anekdótákból és emlékanyagból ismerjük emberi arcát ez érthetővé teszi
az őt körülvevő tisztelet.
Most nem ezekből szeretnék idézni, hanem maradok a kiállítás címénél, és ennek
értelmezésénél – legalábbis megpróbálom.
Tehát: formák ritmusa.
Az ember mindig van valahol, – vagy valahová elvágyódik, térben és időben éljük életünket.
Gondoljunk arra, hogy érző lények vagyunk és biofizikai központunk a szív is egy életen át
dobog bennünk, de más a ritmusa különböző élethelyzetekben. Más boldog nyugalomban,
derűs kedély, vagy izgalmi állapotban, a bajban, vagy ha minden rendben van.
A térrel és idővel – amiben életünk lejátszódik, érzelmi viszonyban vagyunk, és ez a viszony
jelenik meg a művészetben.
A zene, a tánc, a költészet, az építészet, a szobrászat és festészet, lényegileg helyzeti és
mozgásritmus. Érzelmeink kifejezési formája.
A ritmus tehát jelentést hordoz, lelkiállapotok kifejezője.
Hogy Barcsay képeiben mi ez a jelentés, annak megértéséhez jó ha előbb
visszaemlékezéseihez fordulunk.
1926-ban egy évet tölthetett Párizsban össztöndíjjal. A pályakezdő festőt Braque, Picasso,
Matisse művei érdekelték, de Cezanne volt már akkor is rá legnagyobb hatással.
Azt írja: „végül Cézanne vonzott nagyon, a XX. Század festészetét Cézanne nélkül nem
tudom elképzelni.” Ez volt az első indító benyomás.

Majd ezt írja: „hazatérve dolgoztam, dolgoztam, de nem tudtam megemészteni mindazt ami
kint Párizsban láttam. Képeim nemhogy rosszak, – de nem képek – nincsenek megfestve.”
Az útkeresés nehéz időszaka következett. Már korábban is azonban mindig kisérte valami
lappangó, homályos képzet, amiről így ír: „egyszer aztán kinyílt a szemem, 1928-ban egy
nagyon jó modellre tettem szert. Valami monumentálisat éreztem benne és ezt sikerült
visszaadnom. Ahogy festettem a munkáslányt éreztem, hogy megtaláltam önmagamat.”
Amitt akkor a monumentális kifejezéssel fogalmazott meg, az a nagy, nagyvonalú egyszerű
statikus és harmonikus forma, amit úgy érzett, leginkább méltó az emberhez.
Második párizsi tartózkodása után hazatérve, Szentendrén a Kőhegy környéki táj tágassága, a
tér üressége, a messzi távolságokat jelző lankák vonalrendszere, benne a kisebb – nagyobb
tőmegek teret érzékeltető helyzete, ritmusa foglalkoztatta. Ebben a térben is a monumentálist,
a nagyvonalúságot találta meg. Később az egyre elvontabb városképekben már nem a
tágasságot kísérő kifejező vonalritmus, hanem egy fegyelmezettebb síkokra és függőleges
vizsszintes térrendszert követő architektonikus ritmus jelenik meg.
Ezután a nagyméretű figurális mozaik kompoziciók következtek, melyekben újra a
monumentális fogalom kerül előtérbe. Barcsay így határozza meg ekkor ezt a fogalmat, : „a
monumentális statikus,” azt írja: „a monumentálisnak statikusnak kell lennie – de hozzá
teszi – még akkor is ha repülnek a figurák.”
Itt zavarban vagyunk. Hát hogyan? Állnak is meg mozognak is egy időben a motívumok?
Ezen a ponton gondolom én, hogy a szavakkal legfeljebb körülírni, de pontosan meghatározni
egy kép lényegét nem lehet. Monumentális lehet egy hegy, de a fogalmat kiterjeszthetjük
mondjuk magára a ritmus szóra is, gondoljunk egy több mázsás harangra, annak hangjára és
mellette egy csengőre.

Későbbi nonfiguratív képeiben már egyértelműbb ez a kérdés. Jó példa erre az Újpesti
Fürdőbe készült mozaik, ez már nonfiguratív és legnagyobb murális munkája.
Jelentőségéhez képest sajnos szinte ismeretlen maradt. Néhány éve komoly veszélybe is
került, mert a fürdőt lebontották, a művet a megsemmisülés veszélye fenyegette. Barcsay
örököseinek Kónya Mártának és Kónya Ferencnek köszönhetően akik rengeteg utánjárással
és munkával elérték, hogy a mű megmenekült és ma már egy sokkal jobb térben a
Csillaghegyi Új Fürdőben restaurálva, beépítésre került és látható.
Barcsay így írt annak idején erről a művéről: „ a síknak és a harmadik dimenziónak az
összekapcsolása volt az ami foglalkoztatott. A síknak és a mélységnek a váltogatásáról,
ritmusáról van itt szó. Először a síkban mozgok – aztán a mélység felé mozdulok – aztán
megint a síkban, megint a mélység, újra a sík, újra a mélység, újra a sík.,”
Ez a ritmus lassú. Kiegyensúlyozott, a léptéke emberi, meditációra késztet. A teret érzékeltető
felületre kifeszült geometrikus elemek, egy meghatározó függőleges rendben horizontálisan
haladva adják tovább egymásnak az ütemet, és azt érezzük, hogy ezek az architektonikus
formák egymást váltva és variálva egy harmonikus rendet hoznak létre. Hogy közelebb
kerüljünk ennek átéléséhez fogadjuk meg Leonardo da Vinci 500 évvel ezelőtti gondolatát:
„aki nem szemlélődik eleget, minden idejét elvesztegeti.”
Ma mindenki rohan, türelmetlen rohanunk és nem tudjuk hová? Minden megtörténhet,
kiszámíthatatlan. A hagyományos etikai értékeket semmibe veszi a hatalomvágy.
Barcsay képei azt üzenik: lassuljunk le, nézzünk magunkba, nem kell annyira sietni.
Tehát ezt is jelenthetné szellemisége.
De nézzük meg, hogy festészetének hol lenne helye Európában, vagy a világban?
Én biztos vagyok benne, hogy élete utolsó periódusának un. „fekete képei” –nek helye ott
van a XX. századi avantgarde konstruktív konkrét tendenciák legjelentősebb mestereinek képei
mellett.
Ahogy annak idején Mondrian kijelentette hogy túl akar lépni Picasson, meg akarja haladni,
úgy ezekben a késői nonfiguratív képekben Barcsay is lépésről – lépésre meghaladta önmagát.
Itt nem a kvalitásról, a minőségről van szó, hanem arról, hogy nem csak a tudomány, hanem a
művészet is mindig tovább lép a szellemi tér ismeretlen tartományai felé.
A világ eleinte idegenkedik ettől majd elfogadja.
Ezekben a képekben Barcsay egy mai világnyelven fejezi ki magát, a kort tükröző módon.
Hogy ez mennyire így van, azt az is bizonyítja, hogy a legtöbb fiatalabb festő a mesterének
tartja.
Képei ott lehetnének Európa vagy Amerika modern nagy múzeumaiban és gyüjteményeiben
mondjuk Albers, Nicholson vagy Moholy-Nagy mellett, de sajnos nincsenek.
Ezért, bár az anatómia könyvet 19 nyelvre lefordították, igazi nagyságát nem ismerik
külföldön.
Barcsayt nagyon vonzotta Európa, a forrongó művészeti élet, párizsi éveiről írja: „Nagyon
szerettem ott lenni, Párizst a második otthonomnak tartom.”
De mindig hazajött.
Amikor a rádióban megszólalt a magyar himnusz akár otthon a konyhában, felállt úgy
hallgatta végig.
Élete jelképe lehetne az igaz patriótizmusnak.
Egy erdélyi kis faluból indult, a fővároson át eljutott Párizsig és Firenzéig, majd igazi otthonát
egy többnemzetiségű magyar kisvárosban, Szentendrén találta meg végleg.
Itt van életművének gyűjteménye, – ahonnan sajnos a képeket ki kellett menteni – az
állagmegóvás szükségessé tette.
De elképzelhetetlennek tartom, hogy a magyar állam ne találja meg a módját a gyűjtemény
helyreállításának és újra megnyitásának.
Addig is ebben reménykedve nyitom meg ezt a kis ideiglenes életmű bemutatót.

Hajdú László

Elhangzott Barcsay Lenő A formák ritmusa című kiállításának megnyitása alkalmából
Szentendrén 2023. június 24-én