Mi a legfontosabb, amit a gyerekkorodból magaddal hoztál?

Az első tíz évemet Mezőberényben töltöttem. A gyerekkor minden embernek az az időszak, amikor a legtöbb dolgot a világról magába szívja. Akkoriban olyan időket éltünk, amikor még létezett a nagycsalád. Fél Mezőberény a rokonom volt, nagy szeretetben éltünk szüleimmel, nagyszüleimmel, nővéremmel és ikertestvéremmel, ami rengeteg élményt adott nekem. Óriási szabadság vett körül minket, impulzív és gazdag környezetben éltünk az állatokkal és a tanyavilág minden varázsával együtt, ami mindig feltöltött engem. Ebben gyökerezik sokminden. Az emberek iránt érzett felelősség, a morális tartás és kapcsolat, amit a tanyavilágban megtapasztaltam, az egész életemben rendkívül fontossá vált számomra, és fontos a mai napig.

A következő tíz év Békéscsabához kötött.

Nagy élmény volt, hogy alapvetően más életforma várt engem Békéscsabán a gyerekkönyvtárral, a színházzal, a mozival. Addig is nagyon sokat olvastam, rengeteg könyv volt otthon, mivel apai ágon nálunk mindenki nyomdász volt. A nyomdász szakmát Békéscsabán tanultam, de ha tanulásról beszélünk, rendkívül fontos időszak volt számomra a Mokos Józsi bácsi által vezetett rajzkör is, ahova korábban olyan, később nagyhírűvé vált művészek jártak, mint Fajó János, Lukoviczky Endre, Mengyán András, Bohus Zoltán, akik aztán később a magyar képzőművészet élvonalába tartoztak.

Húszévesen fordulóponthoz ért az életed: megnősültél, Szentendrére költöztél és bekerültél a szentendrei avantgárd művészeti világba.

A feleségemmel a békéscsabai nyomdában ismerkedtem meg. Ő az érettségi után került oda műhelyrajzolónak. Én pedig a grafikai osztályon dolgoztam. Viharos szerelem szövődött köztünk pillanatokon belül. Úgy látszik, most már tényleg egy egész életre összekötöttük az életünket. És egyre mélyül köztünk a szeretet, ahogy jönnek az unokák, és más minőségbe kerül minden. Én csak hálát adhatok a sorsomnak azért, hogy egy tökéletes életet kaptam.

Érdekes dolog, mindenki azt gondolhatja, hogy engem a szentendreiség hozott Szentendrére, amiben van igazság, de áttétellel. Ugyanis az történt, hogy még hallgatóként voltam Zebegényben ’71-ben, ’72-ben. Ott megismerkedtem egy balatonboglári sráccal, aki elhívott egy koncertre, ami után Galántai György műtermében alhattunk. Galántai György nevéhez kötődött a balatonboglári kápolnatárlatok sorozata, legalább tizenöt-húsz művész vett részt ebben a dologban. Ezek az akkori magyar avantgárdnak talán az első igazán őszinte és szabad megnyilvánulásai voltak. Életre szóló, óriási élmény volt tehát, amit Galántai műtermében láttam és megéltem: látni ezeket a műveket a falon. Ez a modern művészet rabul ejtett ott engem. Az avantgárd virágzása egyfajta szabadságélményt adott, és azt gondoltam, ez az egyetlen fontos dolog az életben. Egy idő múlva azonban átfordult bennem a dolog, és már azt mondtam, hogy nem a szabadság a legfontosabb a számomra, hanem inkább a rendet szeretem. Abban találom csak meg a szabadságot, anélkül, hogy megtagadtam volna bármikor is azt a múltat, ami engem éltetett, mert engem ugyanúgy éltetett az avantgárd képzőművészeti élet minden rezdülése, mint mindenki mást.

Kik hatottak rád, kiket tartasz példaképednek, mesterednek?

Még szinte gyerekként, húszévesen kerültem Szentendrére, távol a szüleimtől, testvéreimtől, a rokonságtól. Egy olyan közeget találtam itt itt, ami nagyon hasonlított ahhoz a világhoz, amit én a tanyavilágban tapasztaltam. Emberileg ezek az idős mesterek, akiket itt megismerhettem, óriási hatással voltak rám. Ugyanazt a mély emberi méltóságot, morális tartást láttam bennük, amit a nagyszüleimben.

Számomra a legfontosabb közülük, akit apámnak tekintettem, Deim Pál. Most is úgy gondolok – nemcsak rá, hanem az egész családra –, mintha rokonok lennénk. Nagyon mély kapcsolat volt közöttünk, és nagyon nagy űr maradt utána. Az ő unokái és az én gyerekeim barátsága nekem egy óriási dolog, mondhatnám, olyan kapocs és elégtétel, amit isteni kegyelemnek fogok föl. Pali mellett Barcsay Jenő jelenléte, emléke és művészete szintén nagyon fontos a számomra. Leginkább az, amit a művészetről gondolt.

Művészetedben miért fordultál a letisztult, geometrikus formákhoz, a redukált színekhez?

Olyan típus vagyok, aki inkább a rendhez idomult, az adta nekem a biztonságot. A modernizmussal szemben a tradíciót választottam, de ez nem egyszerűen a konzervatív gondolkodás eredménye, hanem valójában az történt, hogy elkezdtem Hamvas Bélával foglalkozni. Hamvason keresztül aztán eljutottam René Guénonhoz. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, és bele is szerettem természetesen, amikor az első írásaihoz hozzájutottam. A tradicionális gondolkodók által elém tárt világkép az, amiben felfedeztem a rendet, ami a lelkemnek nagyon-nagyon fontos volt. Így lettem vállaltan tradicionális gondolkodású ember.

Egy időre abbahagytam a festészetet, mert túl színes volt, és egyszerűen nem láttam, hogy hogyan tudok továbblépni ezen az úton. Felszínessé vált minden, már a gondolkodásomban is. Inkább meg akartam csinálni egy tipográfiai kézikönyvet, mert azt láttam, hogy ugyan a fiatalok nagyon jól értenek a komputerhez, de a tipográfiát nem tanulták. Akkor elkezdtem visszakeresgélni a korábbi tanulmányaimat, és egyszer csak megint elém került egy mondás, ami diákkoromban még semmilyen hatással nem volt rám, és ami úgy szól: a tipográfia isteni arányrendszere. Ez nagyon megfogott. Nem tudtam aludni, foglalkoztatott a gondolat nagyon, és magyarázatot kellett találnom. Arra jutottam, hogy az arányrendszer rendkívül fontos az ember életében, attól isteni, hogy ez nem más, mint az Isten teremtő gondolatának a mindenben való jelenléte. Akkor kezdtem el festeni az első fekete korszakom képeit. Mindegyik két-három-négy elemből állt, és ezeknek az arányai adták meg a képnek a lényegét, a mondanivalóját vagy a feszültségét. Számomra fontosabb az intellektuális megközelítés, nem érzelmileg akartam a képekhez közeledni, a szín viszont mindig érzelmileg köti az embert a képhez. Két szín jött ezért számításba, a fehér vagy a fekete. A fehérről tudjuk, hogy az minden szín összessége, és a minden szín hiánya a fekete. Na, gondoltam, akkor ez a fekete nekem nagyon jó lesz, mert minden olyan dolgot ki tudok zárni, ami számomra nem lényeges. Én a formákat akartam, tehát innentől kezdve a geometriával foglalkoztam és tudatosan a szimbólumok felé fordultam.

Ha az ember a metafizikai valóságról gondolkodik – ami eléggé megfoghatatlan, de minden embernek a sajátja –, eljut oda, hogy az anyagi világon túl is létezünk. Gondolatban, érzésekben. Mindnyájan tudjuk, hogy a szimbólumok hatnak ránk, csak ma már az emberiség nagy része elfelejtette ezeknek az értelmét, és amikor az ember tudatosan használja, akkor válik az életünk igazán kiteljesedetté.

Sz. N.

A művésszel készült videointerjú megtekinthető a Ferenczy Múzeumi Centrum oldalain: 

FaceBook/ferenczymuzeumicentrum

YouTube/FerenczyMuzeumiCentrum