– Egy alföldi városból, Mezőberényből származik. Hogyan inspirálta a művészetét az a közeg, amibe beleszületett?
– Mezőberény számomra rengeteget jelent, ott éltem életem első tíz évét. Ezekben a korai években vesz föl az ember minden olyasmit, ami aztán az élete során elkíséri. Nagy család volt a miénk, úgy is gondoltunk Berényre, hogy itt a fél falu a rokonunk. Akkor még össze is jártunk, ismertük egymást a harmad-unokatestvérekkel is, sőt napi kapcsolatban álltunk. Emlékszem, gyerekként bárkinél voltunk, olyan szeretet vett körül minket, ami azóta is megtart. Biztos alapot nyújtott, olyannyira, hogy csak a szép jelent meg az életemben.
– A szülei mivel foglalkoztak, volt-e valami családi előzménye annak, hogy önből festő lett?
– Édesanyám háztartásbeli volt, ő nem dolgozott, otthon nevelte a három gyereket. Van egy fiú ikertestvérem és egy nővérem. A családunk apai ágon igazi sokgenerációs nyomdász család, mindenki ezt a mesterséget űzte, a nagyapám, az édesapám, mi is testvéreimmel mind a hárman kitanultuk a nyomdász szakmát. A nagyapámnak még ’45 előtt saját nyomdája volt, amit aztán államosítottak. De ezt követően is nyomdász maradt, ahogy apám is innen ment nyugdíjba. Már egész kiskoromban nagyon szerettem a könyveket. Amikor az első osztályt elvégeztem és valamennyire megtanultam olvasni, egyből kezembe vettem az Egri csillagokat, és kiolvastam egy nyár alatt, és aztán éveken keresztül újra és újra elolvastam. Rengeteg könyv vett körül az életemben, és ez valószínűleg befolyásolta a sorsomat. Arról nem beszélve, hogy maga a nyomdászat ismerete később szabadfoglalkozású grafikusként mindig biztosította a megélhetésemet.
– Békéscsabára kerülve hogyan jutott be az ottani képzőművészeti körbe?
– Már az általános iskolában kiderült, hogy elég jó a rajzkészségem. Akkoriban Békéscsabán is, mint általában minden nagyobb városban a rajztanárok működtettek az iskolákban rajzszakköröket, és aztán azok a gyerekek, akiket jobban érdekelt a rajzolás, vagy tehetségükkel kiemelkedtek a többiek közül, megpróbáltak bekerülni a Mokos József által vezetett rajzkörbe. Ő egy nagyhírű, idős mester volt, kiváló festő és pedagógus, szerencsém volt, hogy még találkozhattam vele. Már önmagában az is nagy élmény volt, hogy ott rajzolhattunk egy öt-hat méter belmagasságú hatalmas rajzteremben, ahol a falak tele voltak az elődök rajzaival, tanulmányaival. Például Fajó Jánosé, Mengyán Andrásé, Bohus Zoltáné, Lukoviczky Bandié, aki szintén Szentendrén, az Új Művésztelepen él. Olyan társaságba keveredtem, ami fantasztikusan inspiráló volt. Békéscsabán, az általános iskolában, az ottani rajztanárunk is óriási hatással volt rám. Gazsy Endre nem egyszerűen csak egy rajztanár volt, művészettörténeti előadásokat tartott, megszerettette a gyerekekkel a képzőművészetet. Kettőjüknek, az első mestereimnek nagyon eltérő személyisége volt, és ez a kettősség azóta is meghatározó élmény a számomra. A név kötelez, szokták mondani, az én nevem pedig Péter és Pál is, és a péteri és a páli lelkületet is fölfedezem magamban. Érdekes módon ez a kettősség nagyon sok mindenben visszaköszön az életemben. Például pont a rajztanáraimban, akiktől rengeteget kaptam.
– Mit kapott az egyiktől, mit a másiktól?
– Józsi bácsitól a tradicionális rend gondolatát, azt, hogy hogyan kell a művészet felé fordulni. Ő mindent tudott a rajzról és tényleg egyfajta rendbe tartotta az ember gondolatait. Gazsy Endre pedig rendkívül színes személyiség volt. Kimondottan a modern művészet megszállottja, aki már általános iskolában tanította a modern művészetet. A felesége énektanár és zongorista volt, rendszeresen följártunk hozzájuk, mert valódi szabad szellemi közeget teremtettek a kis lakótelepi lakásukban. Tele volt az otthonuk hangszerekkel, a falak kitapétázva festményekkel, egészen különleges élmény volt. Mokos Józsi bácsi rajzkörében fantasztikus nyugalom, mély átlényegülés, gondolatiság fogadott, Gazsy Endrééknél az élet szeretete, a modernizmus minden jellemzőjével együtt.
– Vagyis beszippantotta ez a művész közeg.
– A második nagy lökés az volt, amikor eljutottam Zebegénybe, a Szőnyi István Nyári Képzőművészeti Szabadiskolába. Ott ismerkedtem meg egy balatonboglári fiúval, aki jól ismerte a Galántaiékat. Galántai György szervezte az úgynevezett balatonboglári „Kápolna Tárlatot” erősen avantgard jelleggel, ami pár évig működött csak, mert aztán a hatalom megszüntette. Zebegényből hazafelé együtt mentünk a Cream koncertre Budapestre, szintén óriási dolog volt Eric Claptont élőben látni és hallani. De aznap éjjel Galántainál aludhattunk, és a festő műtermébe bemenni, ott megérezni ezt a miliőt, még fantasztikusabb élmény volt, mint a koncert. Érdekes, hogy Galántai Györgyöt még abban az évben ismertem meg személyesen, amikor Békéscsabán nyílt kiállítása. Ennek a kiállításnak az élménye tett elkötelezetté a modern művészet iránt. Érdekességként említeném, hogy ezen a megnyitón ismertem meg feLugossy Lászlót, később Zámbó Öcsit, és a Vajda Stúdiót, ami engem is idevonzott Szentendrére.
– Ez egy nagyon izgalmas korszaka lehetett Szentendrének. Hogy emlékszik erre az időszakra?
– Számomra ez volt a hőskor. 1975-ben költöztem a városba, következett két nagyszerű év, ami rövid időszaknak tűnik, de nekem olyan ma is, mintha húsz év telt volna el, annyira sűrű volt. A nap minden órájában megéltük a művészetet. Annak ellenére is, hogy akkoriban mindenkinek dolgoznia kellett, bejegyzett munkahely nélkül problémássá válhatott az ember élete. De munka után minden nap összejöttünk, legtöbbször a Művész Presszóban vagy a Kék Dunában. De jártunk a Görög Kancsóba, vagy a Fő térre a Békébe. Rendkívül fontos volt a mozi, minden filmet megnéztünk ebben a kis művészmoziban, és nagyszerű, inspiráló filmeket láttunk, amelyeket aztán másnap a mindennapi találkozásaink során beszélhettünk meg. Igazi élő, eleven közeg volt.
– Mi érdekelte önöket leginkább?
– Mindenki azt feltételezi rólunk, hogy milyen nagy ellenálló művészek voltunk. Pedig senkit nem érdekelt a politika. Nem is hagytuk, hogy hasson ránk, egyszerűen nem engedtük magunkhoz közel, ezért tudtunk kívülállóként működni. Az outsiderség volt ránk jellemző, mert amikor rájöttünk, hogy ennek a politikai közegnek nincs köze hozzánk, nekünk meg hozzájuk, akkor egyet tehettünk, hogy mi magunkat kívül rekesztettük.
– Milyen volt a viszonyuk a városvezetéssel?
– Óriási szerencsém volt, mert amikor Szentendrére kerültem, akkor már volt egy balfogása a hatalomnak. Egy egyszerű performanszot politikai üggyé dagasztottak, bírósági ügy lett belőle, ef Zámbó és a Vajda Stúdióból többen, börtönbe is kerültek. Pedig csak annyi történt, hogy amikor a Lacát elvitték katonának, pár napig volt egyébként csak katona, a Fő téren ott állt a tribün, mert akkor már ment a nyári színház Szentendrén, és oda állt fel Öcsike (ef Zámbó István – a szerk.) meg még valaki dadaista verseket szavalni, és az emberek megálltak. A rendőrök ezt nem nézték jó szemmel, elkezdtek igazoltatni. Ebből aztán kerekítettek egy olyan politikai pert, ami már az akkori hatalomnak se tett jót, ezért végül kihátráltak belőle. Mindenki azért kapott egy kis büntetést, hogy mégis megkapják a magukét. Ezért aztán, amikor idekerültem, már békén hagytak minket. Annyi megfigyelő volt egyébként is körülöttünk, hogy tudták mindig, mit csinálunk, mi pedig nem is akartunk semmilyen botrányt kavarni. Úgyhogy végül ez adta meg a varázsát Szentendrének, hogy itt valóban szabadnak érezhettük magunkat.
– Mi az, ami igazán megfogta a városban?
– Számomra egyre nyilvánvalóbbá vált, ami húsz évesen talán még fel sem merült bennem, hogy milyen szép a város, az építészete, az egész szerkezete, a mérete, mindene. Rám mégis a legnagyobb hatással a szerb ortodox barokk volt, ami egy kicsit különbözik a bécsitől és talán éppen ez a különbség teszi olyan különlegessé a várost. Ennek köszönhetően a vallás maga is egyre jobban kezdett érdekelni, és minden, amit a templomok adnak. A képeim ekkor fordultak a geometria, bizonyos értelemben az ortodox ikonok irányába.
– Volt egy nagy váltás a művészetében, amikor elvesztek a színek a festményiről, és feladta a modernitást.
– Rájöttem, hogy azon az úton, amin eddig haladtam, nem tudok továbbmenni. Addig egy nagyon színes, a gesztusfestészetre épülő irányt képviseltem a modernitás jegyében, aminek a kiindulópontja az avantgard volt. De eljött a pillanat, amikor megrekedtem. Elkezdtem olvasni Hamvas Bélát, aztán jöttek azok a tradicionalista gondolkodók, akik rabul ejtettek. Az egyikük René Guénon volt, aki megfogalmazta számomra a különbséget a modernizmus és a tradicionális között. Szerinte a mai világ mindent mennyiségben mér, és közben elvész a minőség. Az én gondolkodásom is mindig a kvalitás felé mozdult, Barcsay Jenő és Deim Pál művészete is ebbe az irányba húzott. A Vajda Stúdión belül kialakult egy kör, akik hasonlóan gondolkoztunk, mint Aknay János, Matyófalvi Matyó Gábor, és még néhányan. Hamvas úgy fogalmaz, mindent a középpontból kell indítani, mert a középpont az, ami mozdulatlan, ami időtlen, ami soha nem változik. A modernitás soha nem talál nyugvópontra, és nem is fog, mert alapvetően más a természete.
– Úgy is lefordíthatjuk ezt, hogy keresd az örök emberit?
– Igen, pontosan. A természetünktől nem tudunk soha elszakadni. A modernitás haladásról beszél, az állandó változás szükségszerűségéről, amivel az igazi emberi alapokat tagadja meg. Amikor mi Szentendrére jöttünk, a szabadságot kerestük, a művészetben, a személyes életben, mindenben. De nemrég mondtam a srácoknak, hogy most már végre kimondhatnánk azt, hogy nem a szabadságot kerestük, hanem a rendet. Mert mindnyájan végül is erre lyukadtunk ki. Abban a politikai közegben egyértelmű volt, hogy mi az, ami hiányzik, nem is gondoltuk tovább, és a szabadság hiányzott. Ma meg már úgy gondolom, hogy a szabadsággal, ha nincs rend, nem érek semmit, mert a rendben lévő szabadság az, ami nekem valóban szabadság. Ebben a felgyorsult világban a modernista művész azt gondolja, hogy interaktivitásban kell lenni a világgal. Én meg azt mondom, hogy szemlélődni kellene, elcsendesedni. Így többet kapunk a világból, mint amikor mindenáron kapcsolódni akarunk hozzá.
– Hogy van most a Vajda Stúdió? Létezik még?
– Bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben pedig nem. Tudni kell, hogy ’90-től a rendszerváltás után a Vajda Lajos Stúdiónak egy másik utat kellett járnia. Rávettek minket arra, hogy alakítsunk egyesületet. De már akkor a kvalitás helyett a kvantitást választottuk, mert elfogadtuk, hogy egy bizonyos mennyiségű tagsággal lehet csak egyesületet létrehozni. Ettől kezdve már nem is volt meg az a nagyon erős kohéziós erő, ami a hetvenes, nyolcvanas években. Vajda Stúdió addig lesz, amíg még a régi vajdások közül egy is él. Rájuk nagy szeretettel gondolok ma is, annyi csodálatos emlék fűz hozzájuk, hogy számomra ezt lehetetlen volna elfelejteni vagy megtagadni.
– A művésztelep sorsáról mit lehet tudni?
– Nagy bizonytalanságban van a művésztelep. Próbáljuk mindenki számára érthetővé tenni, hogy rendkívül fontos Szentendre számára és a magyar képzőművészet számára, hogy 2026-ban a művésztelep százéves évfordulóját pozitívumként éljük meg. Kilenc év alatt öt igazgatója volt az intézménynek, és rendszeresen változik a fenntartó neve is. Már úgy vagyok vele, hogy meg sem jegyzem, mert úgyis más lesz hamarosan. Azt éljük meg, hogy jön egy-két évre egy igazgató és át akarja szabni a kereteket. Folyamatosan harcolni kell olyasmikért, aminek egyértelműnek kellene lennie. Szeretnénk, ha a művésztelep tényleg művésztelep maradhatna, mint régen, állandó tagsággal. (Legújabb információink szerint úgy tűnik, imáink meghallgatásra találtak, kedvezően alakulhat a művésztelep sorsa.) A Szentendrei Régi Művésztelepnek mindig létezett egyfajta szellemisége. Most is van, csak nehezebben megragadható, de mi szeretnénk, ha azt, ami itt értékként létrejött, megőrizhetnénk.
Rist Lilla
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. szeptember 13-ai lapszámában jelent meg.
Fotó: Deim Balázs
