A járvány miatti szigorítások előtt, februárban nyílt meg Benkovits György kiállítása Izbégen, Vincze László papírmerítő mesternél. A szokatlanul nagy érdeklődés is mutatta, mennyien ismerik és szeretik a magát „nyugdíjas vasárnapi vízfestőnek” nevező kiállítót.

Ez a jóleső sokaság is mutatta, mennyire kedvelt és ismert vagy a városban. Minek köszönhető ez?

Szerencsémre itt születtem és itt is éltem mindig. Ezekkel az emberekkel együtt jártunk iskolába, együtt vásárolunk a piacon. A ferenceseknél végeztem, az érettségi után pedig a kirakatrendező iskolában tanultam, ahová anno jobbára olyanok jöttek, akik a Képző- vagy Iparművészeti Főiskolára felvételiztek. Akkor ez az iskola olyan „kisképző-szerűség” volt.

Hogyhogy nem lettél te is képzőművész?

Tetszett a dolog, kacérkodtam is a képzőművészettel, de nem mertem bevállalni a vele járó életet.  Dekoratőrként kezdtem dolgozni, de hamar abbahagytam. A Nalalaj Happening-per után a Vízműveknél helyezkedtem el, ott lettem segédgépész, Zámbó Öcsivel, Matyófalvi Gáborral és a többiekkel, akiket akkor engedtek ki az előzetesből. Bár a dolog félemetes volt, még kívülről is, de a végkifejlet pozitív lett, mert a hatalom felajánlotta számunkra a Vajda pincét, és így születhetett meg a kultikus hellyé vált Vajda Lajos Stúdió Pinceműhely. Sokáig kitartottam a Vízművek mellett, utóbb még brigádvezető is lettem. S ahogy ebben a korban szokás volt, beiskoláztak, 1974-től pedig bekerültem a városi közéletbe. Ennek köszönhetően mindenütt ott voltam, ahol fontos döntéseket hoztak.

Milyen volt ekkor a szentendrei közélet?

Ez az időszak fontos a város életében. Ezidőtájt adták át a Pest Megyei Művelődési Központot és Könyvtárat, az Új Művésztelepet, kiköltözött  a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, átalakult és profibbá vált a Teátrum, megnyílt a Skanzen, és sorolhatnám még sokáig mindazt, amitől Szentendre néhány év alatt átalakult. Az új intézményekkel nagy csapat fiatal értelmiségi is érkezett a városba.  Ezek a változások szinte sokkszerűen érték a közösséget, amely csak lassan tudta ezt befogadni, feldolgozni. Az addig szinte elfelejtett kisváros egyik napról a másikra a figyelem középpontjába került. Naponta több külföldi delegáció érkezett ide, mint előtte évekig.

Mindez alapvetően megváltoztatta az én életemet is. A Hazafias Népfront városi titkára lettem, ami nem számított különösebben fontos funkciónak, de lehetőséget adott arra, hogy lássam, mi történik a városban. A Jókai utcában kaptunk egy kisajátított és lebontásra szánt épületet, ezt alakítottuk át Népfrontházzá, ahol tucatnyi klub, kertbarát kör, horgászegyesület, szakkör, kis könyvtár, helytörténeti szakkör és még szobaszínház is működött. Performanszokat, kiállításokat rendeztünk. Mindezt azért tehettük, mert Szentendre privilegizált helyzetben volt, a „kis szabadságok szigete” lehetett.

 A politikai karrier vetett véget művészi ambícióidnak?

Ekkor már csak  ritkán, hétvégeken festettem. Megpróbáltam megfelelni az akkor divatos stílusoknak, de nem éreztem soha magaménak ezt a nonfiguratív nyelvet. Inkább kívülálló voltam, szervező, segítő maradtam. A magam módján menedzselni próbáltam korosztályom tagjait, Öcsikét, Lacát, Wahorn Andrist, Aknayt, Pepét – persze ezek nem nagy dolgok voltak.

Meddig tartott ez?

Majd a rendszerváltásig. 1988-ban, mivel megszűnt a Népfront, úgy gondoltam, hogy a politika számomra is befejeződött, leteszem a lantot. Elhelyezkedtem egy osztrák-magyar dekorációs cégnél, ahol négy évig dolgoztam. Baloldali barátaimmal persze közben is tartottam a kapcsolatot. 1993-ban azután  megkérdezték, miért nem indulok el önkormányzati képviselőnek, „hiszen téged mindenki ismer, te vagy a Népfrontos Gyuri” – beadtam a derekamat. Jelölt lettem az MSZP színeiben, és újra visszakerültem a közéletbe. Ezt követően négy ciklusban, 2010-ig helyi és megyei képviselő voltam.

Mi történt 2010-ben?

Nyugdijas korú lettem és elegem is lett a közéletből is. Akkor a könyvtár portása voltam, és arra gondoltam, megvalósítom mindazt, amit a nyugdíjas időkre terveztem. Például festeni. Mivel otthon nem találtam mást, csak néhány maradék gombfestéket, elkezdtem akvarellezni. Meglepett, hogy ez nekem mennyire a kezemhez való, és mily sok örömet tud szerezni. Vázlatokat készítettem az utcáról, a környékről, amelyeket, amíg szolgáltban voltam, esténként megfestettem. Három év alatt közel kétezer képem jött össze. Akik látták, azoknak tetszett, így azt  gondoltam, csinálok egy kiállítást belőlük a Dézsma házban. Sikeres volt.

A festés mellett írsz is…

Tizenhárom éves korom óta írka-firkálok, ezidőtájt jelent meg a helyi újságban első „közérdekű” cikkem a mozi előtt szotyolát árusító Erzsi néniről, a szotyi árusítását hibáztatva a szemetelésért. Ekkor szembesültem először a sajtó hatalmával és az írástudó felősségével. A cikkemért majdnem kaptam egy pofont is, mert arra nem is gondoltam, hogy ezzel Bözsi nénit kellemetlen helyzetbe hozom.

Amikor hivatali ember lettem, éjszakánként a feszültségeket írtam ki magamból. Nem akartam az írásokat megjelentetni, csak a SZEVI kiadásával kezdtem itt publikálni – a Népfront képviselőjeként a lap egyik alapítója voltam, és így anyagot is kellett leadni. Azóta is írogatok. A napomat írással kezdem. Szentendrei emberekről írok. Készül egy szakácskönyvem, és szeretném megírni a családom történetét is.

 Erről eddig nem is beszéltünk, pedig fontos szerepet játszik az életedben…

Az Ady Endre úti maszek kertészetünkben nőttem fel, ahol apám és nagybátyám gyakran beszéltek egymással dalmátul. De akkor ez nem érdekelt, így gyerekkoromban nem is tanultam meg a nyelvet. Abban az időben a dalmátok szomorú történelmi  tapasztalataik miatt nem is akarták nemzetiségüket vállalni. 1966-ban aztán apámmal végigjártuk a korabeli Jugoszláviát, és ekkor megérintett Dalmácia, elkezdett érdekelni az eredetem is.

Mekkora a város dalmát népessége?

Szentendrén a 17. században idesodródott 15 dalmát családtól származtatjuk a közösséget. Leszármazottaik ma körülbelül négyszázan lehetnek, akik közül a legutóbbi népszámláláskor nyolcvanöten vallották magukat horvátnak. Hiszen a dalmát ma hivatalosan egy ún. horvát szubetnikai közösség.

Honnan tudsz ennyit Szentendréről, az itt élő emberekről?

Olvasok, sokat beszélgetek, rám ragad. Anno, amíg népfrontosként a vállalati vezetőkre várakoztam, akik tekintélyük érzékeltetésére gyakran megvárakoztattak, beszélgettem a portásokkal. Tőlük néha többet lehetett megtudni a gyárról, a városról mint bárkitől. Mert az ő történeteik a mindennapi életből valók voltak. Ez valami olyasmi volt, mint ahogy egy régi  szakácskönyvben sem a  receptek az igazán érdekesek, hanem azok, amelyeket a háziasszonyok kézzel beleírtak.

Melyik a kedvenc szentendrei korszakod?

A hetvenes évek és a nyolcvanasok eleje. Sokunk szerint ez Szentendre második aranykora. Bizonyára megszépíti, hogy fiatalon éltem át. De ez a korszak tele volt fontos történésekkel, érdekes figurákkal.

Mit tartasz Szentendre legaktuálisabb feladatának?

A város abba a korszakba jutott, amikor újra meg kell rajzolnia a jövőképét. Szentendre értelmiségének most kell válaszolnia arra a távlatos kérdésre, hogy milyen legyen a 21. századi város. És ehhez a válaszokat nem másolni kell, hanem adottságaiból kell kibontani értékeit.

Rappai Zsuzsa

Fotó: Deim Balázs