A trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulója alkalmából Egry Gábor történésszel, a Politikatörténeti Intézet főigazgatójával beszélgettünk 1920. június 4-e történeti okairól és következményeiről, valamint az ezek alapjául szolgáló nézőpontok sokszínűségéről.
Mit jelent 100 év távlat egy történész munkájában?
A történészek úgy tartják, hogy 30-40 év az az idő, amely elteltével egy-egy esemény elkezdhet történetivé válni, másképpen szólva innentől érdemes azokat történészi szemmel kutatni. Ennek a kutatáshoz szükséges eltávolítás mellett praktikusan az az oka, hogy ekkortól nyílnak meg azok az írott források, amelyek kutatását addig jogszabályok – részben személyiségi jogokból, részben az érintett intézmények működéséhez fűződő érdekeiből – korlátozni szoktak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy automatikusan történetivé is válik az adott esemény, ugyanis a másik oldalról, a társadalmi emlékezet szemszögéből 70-80 évet tekintünk olyan háromgenerációs távlatnak, amikorra „kihűl” a családi emlékezet, vagyis az élők már nem találkoznak azokkal, akik személyesen élték meg a kérdéses eseményt. Ez tehát a legfontosabb fordulópont, innentől arra vagyunk utalva, amit az iratokból lehet megismerni.
Ez a 70-80 év egyben a trauma „kihűlését” is jelenti?
Ez ennél bonyolultabb dolog, mert a traumát többféleképpen lehet értelmezni. A trauma alapvetően személyes élmény, ami akkor válik tömegessé, ha emberek egy csoportját egyszerre éri valamilyen hasonló, az életüket radikálisan megváltoztató esemény. De a traumának van egy másik aspektusa is, ami abból a kérdésből fakad, hogy vajon mit kezd a társadalom ennek az emlékezetével. Előfordulhat, hogy ezeket a személyes élményeket a társadalom – egyébként közvetlenül nem érintett – tagjai is megpróbálják átérezni, megérteni. Ám az is lehetséges, hogy egy kihűlt emlékezetre mesterségesen építünk egy társadalmi emlékezetet – ennek a „sikere” azonban éppen abban rejlik, hogy az „épített” emlékezet már nem ütköztethető a valódi, személyes élményekkel. Így aztán gyakran az történik, hogy a megkonstruált traumatikus emlékezetből kihullanak az abba egyébként bele nem illő tények, s az ezek nélkül, ebben az értelemben egyoldalúan válik dominánssá, így lesz „kötelező” azokra emlékezni. Ennek tehát az a veszélye, hogy elveszítjük a múltunk egy részét, mert nem passzol abba a nagyon erős morális elvárásba, hogy miként illik emlékeznünk egy eseményre. Például Görgei Artúrra nagyon sokáig árulóként kellett emlékezni, és amikor ez megváltozott, vele változott 1848-49 emlékezete is, a bukás is más fényben tűnt fel.
Hogyan lehetséges akkor igazságosan történelmet írni?
Hát azt nem könnyű! A klasszikus felfogás az volt, hogy „harag és elfogultság nélkül, avagy a hagyományos, pozitivista történetírás jegyében, minél inkább a tényekre fókuszálva”. Aztán persze kérdés, hogy mit tekinthetünk tényeknek, illetve a forrásokból megismerhető tények megadják-e az egykori események teljességét. Néha bizony egy-egy apró részletnek is súlya lehet a történés értékelésében. És ez a felfogás azért sem igazán a járható út, mert a történészek is morális lények, vagyis irreális az az elvárás, hogy a múlt értékelése – de nem a feltárása és az értelmezése – során semmiféle elfogultságot nem tanúsíthatnak. Mi is azonosulunk szereplőkkel, vagy éppen elborzadunk tőlük, miközben azt hiszem, hogy a közönség is részben azért olvas történelmet, hogy az információkon túl üzenetekkel és tanulságokkal is szolgáljon, ezáltal is formálva a társadalom értékrendjét. Visszatérve a kérdésre, szerintem a történésznek a múlt sokszínűségét kell kutatnia, és ha mondjuk azt látja, hogy egy-egy kornak vagy eseménynek túlságosan egysíkú és egységes az értelmezése, akkor fel kell tennie a kérdést, hogy nincs-e itt még valami, amit meg lehetne vizsgálni.
Ön miért éppen ezt a kutatási területet választotta?
Egy nagyon távolinak tűnő témától indultam, ugyanis gazdaságtörténettel, ezen belül is banktörténettel kezdtem el foglalkozni. A szüleim közgazdászok voltak, és a ’80-as évekbeli átmenet, a gazdasági reform engem is nagyon érdekelt. A doktorim a banktörténetet az erdélyi szászokon keresztül mutatta be, miattuk kezdtem el aztán az önazonosság és az identitás kérdései felé fordulni. Tíz év után született meg bennem az, hogy szeretném a kisebbségi magyarok történetét újraértékelni, amihez viszont újabb nézőpontokat kellett találnom. Ez lett a helyi közösségeknek a története, arra fókuszálva, hogy miként reagálnak a nagyobb változásokra.
A mai tudásával és tapasztalatával hogy látja, mi és miért történt 1920. június 4-én?
A miértből érdemes kiindulni. Az Osztrák-Magyar Monarchia lényegében beleroppant a négyéves háborúba, és elvesztette a legitimitását. Két nagyon fontos dolgot nem tudott ekkorra megoldani: a társadalom minimális igényeinek a kielégítését és a nemzetiségi kérdést. Ez utóbbi tekintetében a reformkényszer már a megelőző évtizedekben is érezhető volt – a monarchiának rendeznie kellett volna az egyre növekvő munkásság, illetve a parasztság politikai jogait, megoldást találni arra, hogy ezeket a csoportokat miként lehet demokratikusabb módon politikailag integrálni. Ausztriában hamarabb bekövetkezett a választójog kiterjesztése, Magyarországon pedig később is csak részlegesen és formálisan, sőt, Ausztriában látványos kísérletek történtek arra, hogy tartományi szinten valamiféle autonómia biztosításával rendezzék a nemzetiségek helyzetét. Tisza István más utat választott, ő inkább különböző informális megállapodásokat próbált kötni a kisebbségek vezetőivel – biztos választókörzetekért, vagy például iskolák támogatásáért cserébe azt kérte, adják fel a kisebbségi követeléseiket. Választójogot azonban nem kaphattak sem ők (hiszen akár többségbe is kerülhetnének az országgyűlésben), sem a munkások (mert nem elég érettek nemzetileg, meg vannak fertőzve az internacionalizmussal), és persze a parasztok sem.
Ezeket a feszültségeket a háború természetesen csak felerősítette, majd a mindkét birodalomfélben bevezetésre kerülő, visszaélésektől sem mentes, rendkívüli jogrend és az abból eredő széleskörű visszaélések, valamint a tragikussá váló közellátási helyzet teljesen aláásta az állam legitimitását. 1918-ra a monarchia kivérzett, és megindult a fenti problémáknak a spontán „rendezése” – vidéken erőszak- és fosztogatási hullám söpört végig. Ezzel párhuzamosan a nemzeti mozgalmak saját nemzeti tanácsot alapítanak, elkezdik szervezni nemzeti alapon a falusi közösségeket, november végére pedig egyértelműen látszik, hogy a versengő nemzeti mozgalmak mellett az állam nem fogja tudni megtartani az addigi formáját. Érdekes módon ezt legkevésbé az értelmiség látta, és azt remélték, hogy a wilsoni nemzeti önrendelkezés Ausztriára és Magyarországra is vonatkoztatható lehet, méghozzá eredeti formájában, a nemzetiségi jogok biztosításával. 1918. október végén egyetlen terület van, amiről a Károlyi-kormány lemond, Horvátország, minden más területnek a megtartástában gondolkodik, és abban reménykedik, hogy a béketárgyalások demokratikus módon zajlanak majd, és Magyarország jó pozíciót tud majd felvenni. Vagyis taktikai okokból sem mondanak le semmiféle területről – nemzeti autonómiákban vagy valamiféle kantonrendszerben látják a jövőt megvalósulni. És ez az összeomlás már Trianon, innen nincs visszaút, noha a mi emlékezetünkben maga az összeomlás sokkal kevésbé maradt meg, mint a trianoni szerződés okozta menekültkérdés, majd a kisebbségi magyarok sora.
Hogyan passzol az ön által elmondottakhoz a közbeszédben máig jelenlévő vélemény, hogy Trianon egy meg nem érdemelt, aránytalan büntetés?
A békeszerződésre két aspektusból is lehet nézni, az egyik a történeti, a másik pedig a propagandisztikus. Az előbbi vonatkozásában azt kell látni, hogy a világháború utolsó évében az alapvető és legfontosabb szlogen a – Thomas Woodrow Wilson, amerikai elnök által képviselt – nemzetek önrendelkezési joga volt. Azzal, hogy Amerika belépett a háborúba, az antant hatalmak elsöprő győzelmet arattak, s ezzel együtt a klasszikus tárgyalásos béke lehetősége is elúszott. Wilson azonban valóban úgy gondolta, hogy a háború megnyerésével egy jobb, igazságosabb nemzetközi világrend lesz kialakítható. Nem is az volt a célja, hogy győzelemre segítse a szövetségeseit, hanem hogy azokat is rákényszerítse egy demokratikus, titkos diplomáciától mentes világrend elfogadására. Ez egy nagyon erősen morális alapozású és igazságosságra épülő elképzelés volt, amit elvben mindenki elfogadott, és olyan intézmények születtek belőle, mint például a kisebbségvédelmi rendszer. Csakhogy a vesztesek esetén a nemzeti önrendelkezés jogát sokféle, önmagában nem irracionális, de a morális tartalommal mégis szembenálló érvek mentén módosították, és az végül nem valósult meg úgy, ahogy elvárták, értették.
Ami a békeszerződés propagandisztikus oldalát illeti, azt az 1928-tól hivatalossá is váló külpolitikára lehet visszavezetni, amely a területi revízió igénye köré épül, s amelynek legfontosabb érvei közé sorolódik a számtalan igazságtalanság, ami a határon túli magyar kisebbségekkel történik. Ez azonban elfedte azokat az helyzeteket, és ilyen is szép számmal akadt, amikor a kisebbségi lét messze nem volt tragikus, s így egyneműsítette az emlékezetet. Miközben világos, hogy az utódállamokban a kisebbségeket sokféle hátrány, nem egyszer diszkrimináció érte, mégis az egyedi példákat történészként sokszor nagyon nehéz validálni. Az ún. ego-dokumentumok (naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok stb.) is sokszor igazodnak vélt vagy valós elvárásokhoz, akár románok írnak jóval később az 1918 előtti életükről, akár magyarok arról, mi történt velők 1918 és 1938-40 között. Ráadásul a második világháború alatti visszacsatolások idején a magyar állam olyan szabályokat hozott, melyek szerint állami hivatalt csak az tölthetett be, illetve állami szerződéseket csak az nyerhetett el, akik igazolni tudták, hogy 1918 és 1938 között is lojálisak maradtak Magyarországhoz. A lojalitás, az ún. nemzethűség azonban ekkor már lényegében azt jelentette, hogy az érintettek bármiféle érintkezése Romániával vagy Csehszlovákiával, árulásnak volt minősíthető. Ennek aztán egyértelmű következménye lett egy feljelentési hullám, egészen addig menően, hogy Csehszlovákiában például azért jelentettek fel egy magyart, mert magyar adócsalókat mert bejelenteni a cseh adóhivatalnak… Következésképp az emberek hamar megtanulták, ha valamit akarnak az államtól, jobb ha egy olyan történetet adnak elő, ami az elnyomásukat igazolja, az ezeket megkérdőjelező aspektusokról – vagyis lényegében mindennapi életük jelentős részéről, amikor a többségiekkel és az állammal érintkeztek – pedig hallgatnak. Így sikerült a magyar államnak egy egynemű társadalmi normává tennie ennek a két évtizednek az emlékezetét. Persze hozzá kell tennem, hogy az 1938 és 1945 közötti időszak már egészen más történet, akkor már nincsenek kedélyes epizódok, például közös román-magyar himnuszéneklés Kézdivásárhelyen, mint a két világháború közt – ezzel szemben komoly tervek születnek etnikai tisztogatásokra, mindenhol fenyegetettség van. Vagyis a második világháború nagyon kemény, valós tapasztalat, ami egyben meg is erősíti azt az 1938 és 1941 között megjelent igényt, hogy a korábbi időszakból nem beszélünk arról, ami ennek ellentmondana. A második világháború sokkal inkább tömeges trauma, egynemű tapasztalat, és részben ez ivódik be Trianon emlékezetébe.
Mi a tanulsága ön számára ennek a 100 évnek?
A legfontosabb az, hogy az elmúlt száz év azon törekvése, hogy sokszínű társadalmakat homogenizáljon, nem vezetett semmi jóra, mondhatni szinte csak szenvedéseket okozott. Azt gondolom, hogy a nemzeti összetartozás ünnepe is erről szól, ezt igazolja – egy sokszínű nemzet összetartozására érdemes rácsodálkozni, megilletődni tőle. Mindez egy egynemű közösség esetében természetes. A sokszínűséghez autonómia társul, nemzeti, etnikai, vallási, helyi, közösségi. És ez még akkor is utat tör magának, ha jogilag még nem fogadja el az állam, de a gyakorlatban mégis működik. Ez lenne az „informális autonómia”, amit az ausztromarxista nemzetiségpolitikai gondolkodók, Karl Renner és Otto Bauer a nemzeti kulturális autonómia tervében fogalmaztak meg.
Az autonómia a közösségek döntési lehetőségét, önállóságát jelenti, hogy ne csak álmodhassanak maguknak valamit, hanem tehessenek is azért, s ezt a központi kormányzat – ha elvben, külön erre szabott autonómia formájában nem is, de – a gyakorlatban elfogadja. S ha ezt az elgondolást leszűkítjük a magyar nemzetre, akkor az autonómia nem csak azt jelenti, hogy Székelyföldön ne tegyen olyat a román állam, amit a székelyek nem akarnak, hanem azt is, hogy Szentendrén, Debrecenben, bárhol ne tegyen olyat a magyar állam, amit az ottaniak nem akarnak. Tetszik vagy sem, a modern társadalom és a modern állam együttműködésre ítéltetett, és ezekből a közösségek épül fel a nemzet is. Az pedig nem működőképes berendezkedés, ha az ő impulzusaikat egy kormányzat nem veszi figyelembe. Sőt, azt gondolom, a demokrácia ott kezdődik, ha a kormány nemcsak elismeri, de serkenti is ezen közösségek törekvéseit.
NÉVJEGY
Egry Gábor, történész, az MTA doktora, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója. Fő kutatási területe a kisebbségek és a nacionalizmus Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században. Birodalmi átmenetek helyi kontextusban című kutatási projektjét az OTKA támogatta, ennek Közép-Európára kiterjesztett változatával 2017-ben az Európai Kutatási Tanács (ERC) Consolidator Grantjét nyerte el. Gábor 21 éve él Szentendrén feleségével.
