– Gratulálok a kitüntetéshez. Hogy fogadtad?

– Váratlanul ért, mert soha nem gondoltam, hogy valaha ilyen megtiszteltetésben részesülök, hiszen itt élek lassan ötven éve. Ugyanakkor fantasztikusan jó érzés volt, nagyon-nagyon örültem neki. Megtiszteltetésnek érzem, és talán ez életem legfontosabb elismerése. Azért gondolom így, mert attól a közösségtől kaptam, ahol élek, ahol tudják, hogy szeretem a várost, hogy sokféle módon hírét vittem Szentendrének.

– Egy kis faluból származol, Tiszatenyőről. Mesélj arról a kislányról, aki akkor voltál!

– Nagyon szeretek visszagondolni a gyerekkoromra, pedig ebben az icipici faluban még templom sem volt, csak egy iskola a falu közepén, ahol mi is éltünk. Édesanyám volt az iskola igazgatója, aki emiatt mindig elfoglalt volt. Apukám viszont rengeteget foglalkozott velünk, mindig kitalált valami szellemi játékot. A falu is tele volt kalanddal és játékkal. Miénk volt az iskolaudvar és azon túl az egész falu. Abban az időben a szülők nem aggódtak akkor sem, ha egész nap nem látták a gyereküket, és mi gyakran eltűntünk. Pedig volt feladatom, mert az én szigorú apukám elvárta, hogy tegyem a dolgom, lássam el az állatokat, disznóink voltak, tyúkok, háztáji. A sok-sok játék mellett olvasni szerettem anyukámék kis házi könyvtárából. Édesapámnak köszönhetem azt is, hogy megszerettem az utazást. Holott akkoriban, a ’60-as években nem a világ másik felére utaztunk, csak bejártuk az országot, vagy elutaztunk a környező országokba.

– Igaz, hogy félénk kislány voltál?

– De mennyire! Kicsit duci is voltam, meg pirulós. A magam közegében, a barátnők között, az iskolatársakkal jól éreztem magam, de ha idegen helyre, idegen közegbe kellett menni, akkor zavarba jöttem. Tudtam, hogy könnyen elpirulok, és amikor az ember ezt érzi, akkor ez még inkább zavarja, szóval borzasztó emlékeim vannak!

– Ezt ma már elég nehéz elképzelni rólad. Mi segített megváltozni?

– Valójában egyértelmű, hogy a televízió. Tényleg nagy ellentmondás, hogy miért lesz egy félénk, visszahúzódó kislányból televíziós. De talán azért történhetett így, mert olyan ember vagyok, aki, ha lehetőség adódik arra, hogy kipróbáljon valami újat, hogy megtanuljon valamit, akkor abba mindig belevág.

– Érdekes kérdés, hogy ilyenkor eltántorodunk-e, vagy azt gondoljuk, hogy azért szorongató ez a kihívás, mert épp azzal van dolgunk.

– Pszichológusok is mondják, hogy az életben olyan kihívásokat kaphatunk, ami a személyiségünkkel ellentétben van, és mégis ez lesz az, ami majd épít, és gazdagít.  Talán azért mertem ezt megtenni mindig, mert az egyik legjellemzőbb tulajdonságom a kíváncsiság. Gyerekkorom óta megvan bennem az olthatatlan kíváncsiság minden iránt a csillagoktól kezdve az óceánok mélységén át odáig, hogy kipróbáljak mindent, amit csak lehet. Amikor főiskolásként Szegeden először felmerült, hogy tévés lehetek, és ezzel híres is, akkor nem arra gondoltam, hogy de jó lesz, hogy a nagymamám majd nézhet a tévében, hanem józan Bika jegyűként azt, hogy jól jön majd egy kis ösztöndíj-kiegészítés. Hogy majd így könnyebb lesz anyukáméknak, mert akkor már építkeztünk itt Szentendrén. 1976 márciusában választottak ki, ’76 őszén mutattak be a képernyőn Szegeden. Egy bő fél év alatt nagyon kemény tanulási, felkészülési folyamaton mentem át. Addig még a versmondással se álltam ki a nagyvilág elé, és egyszer csak azt mondta valaki, hogy, na, te bemondó leszel. Én meg azt sem tudtam, hogy kell csinálni. Emlékszem, Fischer tanár úr mindig noszogatott, hogy Judit, mosolyogjon már az Isten szerelmére! De mondom, tanár úr, én már annyira mosolygok, hogy fülig ér a szám. Közben látszik a régi felvételeken, hogy nagyon komoly fiatal lányként ültem ott elég sokáig…

– Mit láttak meg benned? Miért választottak ki akkor?

– Nem tudom, és azóta is sajnálom, hogy nem kérdeztem meg akkor. Sokszor elmeséltem már, hogy amikor Fischer tanár úr kiválasztott négy-öt lány közül, akkor utánam üzent, hogy ez a lány csúnya is és csúnyán is beszél, de vele mégis megpróbálkozom. De ha tippelni kell, akkor talán a vidékiségem, az egyszerűségem lehetett a kulcs. De nagyon hálás vagyok, hogy így alakult, mert igen szép évek voltak azok sok szép munkával.

– Fantasztikus lehetett például az Ablak című műsorban dolgozni.

– Igen, az egy legendás és sok szempontból forradalmi műsor volt. Egyrészt azért volt annyira friss, mert élőben ment, másrészt azért, mert a civil embert képviselte a hatalom, vagy a hivatal, a bürokrácia ellenében. Óriási lehetőséget is adott a tanulásra. De sok más kiemelkedően jó csapattal is dolgozhattam. Úgyhogy jó volt, szép volt, de vége lett.

– Nem bántad meg, hogy elmentél?

– Egy másodpercig sem. Nagyon szép, nagyon színes pályát hagytam ott, de az utolsó évben már nem indultak újabb műsoraim, nem kaptam újabb felkéréseket. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem akarok méltatlan körülmények között szép lassan megöregedő, csodára váró televíziós lenni. Valójában ezzel a döntésemmel nyílt ki a világ, és ekkor váltam tényleg szentendreivé. Mert addig jószerivel csak aludni jártam haza. Ezután viszont a húgommal mindenfélébe belevágtunk, fesztiválokat szerveztünk, a Surányi Cukrászda teraszán több nyáron át sorozatokat készítettünk, művészeket hívtunk, majd elindítottuk a Skanzen Amfiteátrumot. Létrehoztunk egy egyesületet is, ez volt a Első Szentendrei Női Szalon Egyesület, ami azóta is működik, bár már nem egyesületként, csak baráti társaságként. Majd könyveket kezdtem el írni és kiadni, vagyis kinyílt egy új világ, ami biztosan nem történik meg, ha a televízióban maradok.

– Szüleid ’74-ben miért döntöttek úgy, hogy Szentendrére költöztök?  

– Szerintem épp miattunk, a két lányuk miatt gondolták azt, hogy olyan helyre kellene áttelepülniük, ami a mi jövőnk szempontjából kedvező. Itt több lehetőség adódott a tanulásra, a művelődésre, a szórakozásra, a munkára. A családi legendárium része egyébként, hogy amikor anyukám meglátta azt a telket, ahol később építkezni kezdtünk, azt mondta, hogy vagy ez, vagy semmi!  Azóta sem múlik el nap, hogy ne fogalmaznám meg akár hangosan, akár csak a szívemben, hogy Istenem, milyen hálás vagyok a szüleimnek, hogy ez lett az otthonunk. Nagyon szeretem Szentendrét, és mindenestül szeretem, a rossz utakkal és a dugókkal együtt, ami persze nem öröm, de el nem költöznék innen, mert szeretem a hangulatát, szeretem, amikor nyüzsög, és tele van a város turistákkal és sokféle nyelvvel, de akkor is, amikor csöndes, például hétköznap reggelenként, ha jószerivel senki sem jár az utcán.

– Van valami, ami elsőre megfogott a városban, vagy lassan kialakuló szerelem volt?

– Szerelem volt első látásra. Varázslatos kisváros ez. Annyiszor emlegetjük Erikával, a húgommal az egykori Teátrumot, amikor a Fő tér mellett a Templomdombon is zajlottak a programok. Akkor nem szerettük azt a vastraverzet, amit a Pestis kereszt mellett felállítottak, de ma nem bánnám, ha még egyszer ott lennének az előadások. Teljesen elvarázsolt, hogy a díszlet maga a város lett, a templom, a főtéri házak, az akkori zöldséges. De a nevem is a Szentendre iránt érzett szerelemből fakad, mert az eredeti nevem, amit hivatalosan mind a mai napig megtartottam, a Kurdics. Nagyon érdekes, de egyszerűen nem emlékszem arra a főnökömre, aki azt mondta, hogy olyan furcsa ez a Kurdics név, mi lenne, ha mást keresnék helyette. Én meg eléggé tekintélytisztelő fiatal lány voltam, és rábólintottam, hogy jó, keresek. El is kezdtem mindenféle szép magyar nevet keresgélni, de aztán felvetődött, hogy mi az, hogy szép magyar név? Kovács, Nagy, Kiss, micsoda? Aztán egyszer csak rájöttem a megoldásra, imádom a várost, legyek én Szentendrei Judit. Mentem is be órára, mondtam, hogy tanár úr, megvan az új nevem, Szentendrei Judit leszek. Erre meg azt mondta, hogy ez hosszú, legyen maga csak Endrei!

– A közösségi oldalakon is aktív vagy. Mi motivál?

– A Gyalogolj Endrei Judittal! egy Facebook-csoport, a pandémia idején jött létre azért, hogy mindenkit ösztönözzek a mozgásra.  Nagyon élvezem, hogy ott is közösséget építek, és ha nem is együtt gyalogolunk, bár volt már nem egy közös kirándulásunk, arra ösztökélhetek mindenkit, hogy akárhol él, gyalogoljon, mert az egészségünkért ezzel teszi a legtöbbet. Sokan megírják, hogy ma megtettek a tízezer lépést, vagy öt kilométert, és ezzel inspiráljuk egymást. Barátságok alakulnak, kapcsolatok, ami újra és újra erőt ad.

– Azt is követed, hogy mi történik a városban?

– A Szentendre blogolon nem vagyok fenn, de mivel itt élek,  képben vagyok.  Nekem például nem tetszik, ami a patakparton történik.. Jobban szeretem a Bükkös-patak romantikus, vadregényes részét, mint a Duna felé eső „kanálist”. Most a bicikliút építése több fa életét is követelte, amit nagyon sajnálok. Értem én, hogy fejlődni kell, de nekem fontosabb a természet háborítatlansága. . Szerencsérea kivágott fák helyett ültetnek majd újakat, a természet pedig gyorsan meggyógyítja magát.

– A természet után a másik szívügyed az öregedés kérdése. Miért fontos ennyire számdra?

– Ötven egynéhány éves voltam, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, mert akkor már szembesültem önmagamon is az öregedés jeleivel. Az országjárásokon volt alkalmam sokakkal beszélgetni és már akkor egyre inkább felerősödött az a jelenség, hogy ha egy munkahelyen elbocsátások vannak, akkor az idősebbeket küldik el. Sokan emiatt végképp önbizalom-vesztettek lesznek, nem tudják merre induljanak és nem kapnak sehol sem támogatást. Ekkor gondoltuk a húgommal, hogy foglalkozni kellene ezzel a témával előadásokban, konferenciákon, könyvekben. Azok közé tartozom, akik értékesnek érzik az életnek ezt a szakaszát is. Soha nem azon gondolkodom, hogy jaj, mindjárt vége, és akkor mi lesz, hanem azon, hogyan használhatjuk ki ezeket az aktív éveket.

– Pedig sok veszteség-élmény kíséri az öregedést, elveszítünk munkákat, a testi kondíciónkat, barátokat és rokonokat…

– Nézd, nem kell „álpozitívkodni”, az a lényeg, hogy mire tesszük a hangsúlyt. Sopánkodhatnék, hogy hány ránccal lett több rajtam, vagy hogy lassabban mozdulok, de attól nem lesz sem kevesebb ráncom, és az ízületeim sem fájnak majd kevésbé. Mindig arra teszem a hangsúlyt, ami épp most jó, például, hogy milyen öröm, hogy most szeptember végén ilyen gyönyörűen süt a nap, és itt sütkérezhetünk a Duna-parton. Nekem talán azért könnyebb, mert született optimista vagyok, és ahogy idősödni kezdtem, ez csak felerősödött. Mert az én életemben is történtek rossz dolgok, voltak csalódások, kudarcok, méltatlan átverések, de ha ezen rágódom, kinek teszek vele rosszat? Csak magamnak! Nem a múlton rágódom, de nem is a jövőbe vágyakozom, hogy majd akkor leszek boldog, ha…Én itt és most a jelenben akarom a legjobban érezni magam. Hiszen, legyünk reálisak, nem tudhatom hetven évesen, hogy mennyi még az annyi. Vagyis a jelen öröme a legfontosabb.

Rist Lilla

Fotó: Sipos Hajnalka

Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. október 11-ei lapszámában jelent meg.