A szentendrei művésztelep legnagyobb mókamesterének, Paizs Goebel Jenőnek rövid, fogyatékokkal terhelt élet adatott. Gyerekként vesztette el a hallását, bicegett, rosszul beszélt, végül viszonylag fiatalon, agydaganatban halt meg.
Mégis, a századelő magyar képzőművészetének meghatározó alakja volt. Gőbel Mihály selyemfestő és Liebmann Tekla Piroska fia húszévesen az Iparrajziskola üvegfestő részlegében tanult, majd a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Már pályája elején is tehetséges festőnek bizonyult, 1924-ben megkapta a Nemes Marcell ösztöndíjat, így el tudott menni Párizsba – itt sok barátja közül az egyikkel, Czimra Gyulával együtt lakva, Paál László fáit festve ismerkedtek a barbizoniak stílusával. Akkoriban a természetkultusz, a tájkép lélekállapotként való megjelenítése érdekelte: a fák göcsörtjei, a fontainebleau-i erdő mellett húzódó mezők táj különleges, borongós fényviszonyai voltak a témái. A barbizoni festészeti hagyományok után Párizsban Cézanne tiszta logikája, majd az olasz Giorgio de Chirico szürreális világa következett – Paizs Goebel tovább bővítette festészeti eszköztárát.
Szentendrére nagybányai tartózkodás után érkezett – 1926-tól a neve egybefonódott a Duna-parti városéval. A művésztelep, majd a Szentendrei Festők Társaságának tagja – az érett festő Paizs Goebel számára ez a kisváros vált a magyar Barbizonná és az új Nagybányává.
Nagy festő volt, vagy nagy festő fellobbanásokkal? Életművét végigkísérik a bensőséges lelki tájképek és az önarcképek, melyek egy hang nélküli álomvilágot formáztak – az egyik legizgalmasabb magyar festészeti világot. Expresszív erejű, dzsungel témájú festményein például fülledt és mozgalmas, trópusi erdőben járunk, pedig Paizs Goebel soha nem járt őserdőben, csak Alfred Brehm híres könyvét, Az állatok világát tanulmányozta, és krokizni járt az Állatkertbe. Néhányan a magyar Henri Rousseau-nak is mondták, de mintha Van Gogh, Csontváry vagy Gulácsy látomásos művészetének ereje is ott tükröződne műveiben. Közben pedig rosszul halló és beszélő mókamestere volt a szentendreieknek, aki fantáziatörténetekkel, humoros alakításokkal szórakoztatta a többieket.
És még egy meglepetés: egyik legjobb barátja Barcsay Jenő volt – a szintén szentendrei Bánovszky Miklós Kettős portréján Barcsayt karolja át. Akkoriban, a harmincas években még festészetük is közelebb állt, egyéni hangjukra csak néhány év múlva találtak rá. Paizs Goebel érzelemgazdagabb, áttetszőbb, inkább organikus, majd élete utolsó éveiben szürrealisztikus világot épített fel.
1944. november 23-án, 48 évesen halt meg.
Forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum
