VAJDA ÉS A POSZTMODERN

A Vajda Múzeum évről évre frissülő kiállításokon keresztül tárja fel a 20. századi magyar művészet egyik legjelentősebb alkotója, Vajda Lajos (1908–1941) életművének belső korszakait, eszmetörténeti összefüggéseit és a korabeli művészeti áramlatokkal való kapcsolódási pontjait, miközben teret ad a legújabb kutatási eredmények bemutatásának is. Az utóbbi évek három tárlata minden alkalommal új megvilágításba helyezte az életművet: közönség elé kerültek korábban ismeretlen vagy külföldön lappangó művek, feltárult a Haluskai-tanya története, továbbá alapos kutatások nyomán kirajzolódott, miként kapcsolódnak Vajda egyes alkotásai Szentendre ikonikus, archaikus részleteihez, épített örökségéhez és helytörténeti rétegeihez.

A négyrészes kiállítás-sorozat záró állomása, a Vajda és a posztmodern című tárlat gerincét ezúttal is a művész főbb alkotói periódusait reprezentáló válogatás adja, ugyanakkor ismét lehetőség nyílt egy frissen előkerült, szenzációs mű bemutatására. Nemrégiben bukkant fel egy, a franciaországi periódushoz köthető montázs, amely témaválasztásában is atipikusnak tekinthető, új szempontokkal gazdagítva az életmű értelmezését. A kivételes jelentőségű alkotás minden bizonnyal Vajda Lajos 1932 és 1933 között, franciaországi tartózkodása idején készült. A mű hordozója egy Dél-Franciaországot ábrázoló Michelin-térkép; hátoldalán egy versenybicikli körvonala bontakozik ki, Vajda karakteres, letisztult vonalvezetésével. A két kerék belsejében korabeli sajtófotókból kivágott montázsok jelennek meg, amelyek a legendás Tour de France epizódjait idézik fel.

Vajda Lajos hatása nem csupán az Európai Iskola (1945–1948) alkotóin, illetve a Szentendrén 1968-tól fellépő művészgeneráción érhető tetten, hanem számos kortárs művész gondolkodásában és gyakorlatában is tovább él. A kiállítás egyik terme azt kívánja felvázolni: miként ágaznak szét az 1980-as évektől napjainkig — a posztmoderntől a kortárs tendenciákig — azok a markánsan eltérő művészi utak és alkotói pozíciók, amelyek Vajda komplex szellemiségéből erednek. El Kazovszkij a kisajátítás gesztusán keresztül formálta és írta át képregényszerű narratívává Vajda egyik, 1936-ban készült rajzát. Kovács Péter érzékeny, gesztusalapú, drámai rajzművészete szoros rokonságot mutat Vajda utolsó szénrajzaival, míg Birkás Ákos portréfestészethez fűződő, intellektuálisan összetett viszonya mély szellemi rokonságban áll Vajda ikonos képeivel. A legfiatalabb generációt képviselő Szemző Zsófia régi fotókat felhasználó, monumentális kollázsainak antropológiai gondolkodásmódja éppúgy az emberiség kollektív társadalmi tapasztalatairól és ambivalenciáiról mesélnek, mint Vajda Párizsban készült montázsai. A falakon így négy radikálisan eltérő, mégis koherens és autonóm művészi világ lép dialógusba a távoli, közös forrással: Vajda Lajos művészetével.

Vajda Lajos páratlan és mély szellemiségű életműve a magyar kultúra felbecsülhetetlen értéke. E hagyaték gondozójaként a Ferenczy Múzeumi Centrum kiemelt felelősséget visel az érzékeny, sérülékeny papíralapú művek fizikai megőrzéséért. Ennek jegyében a jövőben új bemutatási rendszerben tervezik közreadni Vajda Lajos életművét, tehát ez az utolsó lehetőség, hogy testközelből láthassuk Vajda alkotásait.