Önerőből kiizzadt és pályázatok útján elnyert százezrek és milliók, rendezvényszervező cégek-irodák-magánzók megfeszített munkája, együttesek és híres előadóművészek közreműködését hirdető plakátok és programfüzetek, TV-rádió-sajtó nyilvánosság. Egy csokorra való azokból a napjainkban unos-untig használt praktikákból, melyek nélkül rendezvények, idegenforgalmi programok már elképzelhetetlenek. S mindez a közönség megnyeréséért folyó, egyre jobban hajszolt versenyben. A szórakozás, a szórakoztatás is piaci termék lett. A fesztiválok korát éljük.

Apropó, fesztivál. Nemzetközi szó, amelynek első előfordulása a magyar nyelvben a történeti-etimológiai szótár szerint 1948-ból származik. A szó nemzetközi résztvevőkkel rendezett ünnepi játékot, előadás-sorozatot, ünnepélyes seregszemlét és legtágabb értelmében bármilyen ünnepi alkalmat jelöl, jelent. A kezdeti fesztiválok még átfogó, valóban nagyszabású, többnyire nemzetközi ünnepségek voltak, mint például a filmfesztivál, a művészeti fesztivál, a tavaszi fesztivál. Ma már gyakran egy közepes színvonalú, provinciális rendezvény is fesztiválként kínálja magát meg- és bevételre.

­Szentendre talán leghíresebb és legnépszerűbb, nagy történelmi múltra visszatekintő forrása, az Ó-víz, szerbül Sztara voda, még a második világháború után is a város egyik nagy népszerűségnek örvendő kiránduló és piknikező helye volt. Fényének elhalványulásában bizonyára szerepet játszott, hogy idővel a Pap-sziget, majd a Postás-strand vették át a helyét. A század első felében azonban vitathatatlanul a nagyszerű vizű forrás és környéke volt a városhoz közeli kedvelt helyek között az első.

A katolikus Legényegylet megalakulása után egy hónappal, 1899 nyarán a „fényesen sikerült nyári mulatságot” rendezett Ó-vízen (Sztara vodán). A várost a Rákóczi induló hangjai mellett elhagyó társaság a napot tánccal, társasjátékokkal, tréfás mutatványokkal, úgymint zsákban futás, versenyfutás, lepényrágás, fazékverés töltötte el. A mulatság fényét és sikerét emelte az adakozó vendégsereg: Dumtsa Jenő polgármester, Kada Mihály plébános, Stéger Ferenc operaénekes és más helyi nevezetességek jelenléte. Két héttel a Legényegylet vígassága után a görögkeleti szerb dalárda rendezett nyári mulatságot ugyancsak az Ó-víznél. Egy másik alkalommal a helyi újságban közzétett invitáló sorokkal várta pünkösdkor a lakosságot a Sztara vodához ünnepélyes kirándulásra az egyik vendéglős ilyetén szavakkal: „Kitűnő hideg ételekről és italokról gondoskodva van. Számos látogatásért esd Jogosütz József vendéglős”.

A század első felében nagy divatja volt a városban működő egyletek (a mai egyesületek elődei) többnyire zártkörű és jótékony célú rendezvényeinek. 1899-ben augusztus közepén a szentendrei Kaszinó kivilágos kivirradtig, cipőszakadásig tartó mulatságán Miklós cigány húzta a talpalávalót. Fél tízkor tüzes csárdással kezdődött a tánc, ezt követte a „csodahatású” kóló, majd harminc pár táncolta a „négyest”.

A következő évben a Szentendrei Korcsolyázó Egylet hangversennyel egybekötött táncestélyt rendezett hetven-nyolcvan fős tagságának.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 

Az 1930-as években a nyarakat Szentendrén, a művésztelepen töltő festők a maguk és az őket meglátogató barátaik mulattatására néhány alkalommal jelmezbált, színi előadásokat rendeztek. Pénzük másra is csak szűkösen, de erre a célra végképp nem lévén, a „kosztümöket” nagy leleménnyel maguk készítették. Kántor Andor festőművész visszaemlékezését idézem:

„Rögtönzött mulatságokat, vidám álarcosbálokat rendeztünk… Egyik, talán legsikerültebb az volt, amikor Bánovszky mint utcanő, Barcsay szárnyakkal és nyíllal, mint Ámor, Jeges, mint faun, Czeglédy mint óceánröpülő, Bindorfer mint ajaknéger, Szuly Angéla, mint gésa, Pándy, mint pólisi, Heintzné mint Nofret, én, mint Bagdadi tolvaj szerepeltünk. Heintzné, aki valamikor színinövendék volt és Pándy élték ki magukat leginkább a rendezésben és új ötletek kiagyalásában. Ők találták ki, hogy részleteket adnak elő Shakespeare művekből.

A színi előadásokhoz kiválasztott darabok, operák szövegét kollektívan írtuk át humoros formába. Ezek a paródiák, mint pl. a Bánk Bán, Othello, Rómeó és Júlia azért is voltak igen mulatságosak, mert a jelmezeket magunk készítettük el. Pl. a díszruhákon szereplő arany gombokat vadgesztenyéből, a tollforgókat borotvapamacsból. A női szerepeket is férfiak alakították, így pl. Desdemonát Heintz Henrik (kebleket is festettünk neki), Othello szerepét Bindorfer Ferenc szentendrei bognár mester és költő formálta meg halálosan komolyan és lelkiismeretesen.”

Egy másik történet Onódi Béla elbeszélésében: „Egy jelmezbál alkalmával a telepen vendégeskedő Reiser Ottó festőnövendékből vízi hullát csináltunk. A kidülledt szemeit félbevágott és a szemüregbe szorított ping-pong labdából készítettük, az arcát szederjesre festettük ki és felfúvódott hasat is kreáltunk. Miután ezeken a jelmezbálokon a bor is bőségesen folyt, vízi hullánk alaposan becsípett. Becipeltük a szobájába és rádobtuk az ágyra; ahol el is aludt. Reggel Pestről jövet szülei meglátogatták. Szobájába benyitva, anyja ebben az állapotban látta meg az ágyon fekve, és ijedt sikoltozásba kezdett, mert azt hitte tényleg baja történt a fiúnak.”

Egy városi kimutatás, mely a vigalmi adókból származó 1926. évi bevételeket veszi számba, a fizetés köteles rendezvények körébe nyújt betekintést. E szerint a megnevezett évben huszonöt táncmulatság, hat színielőadás, huszonöt sportesemény, kilenc cirkuszi mutatvány ill. előadás és hat vásári mutatvány járult hozzá a helyiek szórakozásához. Az évről évre Szentendrén sátrat állító cirkuszt a helyiek érdeklődése mellett a városban dolgozó festők is kitüntették figyelmükkel, minthogy közülük többen (például Jeges Ernő, Ámos Imre, Kántor Andor, Vörös Géza) megfestették a Cirkusz Szentendrén témájú művüket.

A régi szentendreiek szórakozási lehetőségei a valóságban ennél sokkal árnyaltabbak voltak, gondoljunk csak a városba érkező színtársulatok fellépéseire, vagy a helyi kocsmákban felnőtt szereplőkkel, egymásnak előadott amatőr színielőadások színes, zamatos világára, a még élő népszokásokra, s nem utolsó sorban a Duna által nyújtott számos szórakozási lehetőségre.  

(Török Katalinnak a Szentendre és Vidéke 2009. augusztusi számában megjelent, „A Röntgensugár és az Óceánrepülő – Imígyen szórakoztatták magukat a régi szentendreiek” című írásának rövidített, átdolgozott változata)