Minden a Római-parti sétákkal kezdődött. „Csináltam magamnak kövekből két fotelt, leültem, olvasgattam, rakosgattam a kacsa köveket, lefotóztam azokat, mert tetszettek a napsütésben” – meséli. Az uszadékfákat az élet, vagy inkább a víz sodorta az útjába, az azokból készített szobrok voltaképpen készen érkeztek.
„Azt látom, hogy az nem fa, hanem egy sárkány, vagy szörny, csak hiányzik a farka vége, vagy talán a lába, így aztán nekem csak pótolnom kell. Nem nagyon akarok én fát faragni, hiszen éppen az a lényeg, hogy azt a természet munkálja meg, én meg belelátom a formát. Erre áll rá az agyam” – mondja. Kirázza a hideg arra a gondolatra, hogy zárt térbe állítsa be a kis szobrokat. Fotókon örökíti meg azokat, sokszor sokáig hasalva a sárban, homokban, várva, hogy a felhők, a kék ég, a színek és a formák tökéletes kompozícióvá álljanak össze. Ez olykor annyira jól sikerül, hogy már azzal is meggyanúsították, hogy a mesterséges intelligencia segítségét használja. Természetművészet, – ő így nevezi a folyamatot.
Évekkel ezelőtt kötött közelebbi barátságot a madarakkal. Egyik tavasszal éppen sárszobrot készített a Római-parton, de a madarak nem hagyták békén. „Akkor nem foglalkoztam velük. Csak ideugráltak, kíváncsiak voltak. Később egy mókus is érkezett, odahajolt, megvizsgálta, mit csinálok. Ezek után már szándékosan nyomtam mogyorót a sármaszk szemére, ő meg szépen kilopkodta onnan.
Manófalvát nem tartja műalkotásnak. „Nem az, hanem egy madáretető. Sűrűn járok ide. Itt voltak ezek a hatalmas farönkök. Ez itt a kedvenc fám volt, amit kivágtak a bicikliút miatt. A törzsön valaki megszámolta, hogy több mint száztíz éves volt, úgyhogy fölhasználtam a maradékait.” Arra a kérdésre, hogy mennyi ideig építette, nincs határozott válasza. „Talán két hét, az idő nem foglalkoztat, nem érdekel. Két három órát csináltam, aztán elmentem, keresgéltem… Nagy hátizsákokkal érkeztem vissza, tudtam, hogy hol találok csillagepret, gledícsiát, terményeket. Ebben a folyamatban éppen az a lényeg, hogy ne kelljen az időt figyelnem.” Mindezek ellenére nem tartja magát türelmes embernek, utál sorban állni, sokszor mogorva, bosszantják a hétköznapi dolgok, éppen úgy, mint bárki mást.
Beszélgetésünket néha egy-egy kedves köszönés szakítja meg, gyerekek is érkeznek, ők lelkesek, odébb egy idős pár nyugodtan szemlélődik. Tamás kinyújtott kezébe egy bátor csuszka is beugrik, óvatosan kicsipegeti a szotyolát, mire előkapom a telefont, már odébb is áll. Bosszant az elszalasztott pillanat. „A csuszkák bátrabbak, a cinegék távolságtartóbbak. Egy öreg mókus is ide jár a fiaival. Néha csak hasal egy faágon, figyeli, mit csinálok. Egyszer egy egész csomag eleséget akart zsákmányolni, húzta-vonta, de nem bírt vele. Nagyot nevettünk rajta, mikor feladta, és végül csak üldögélt a jeges törzsön.”
Manófalva nem játszótér – jelenti ki Tamás. Ezt nem minden gyerek gondolja így, olyankor távol maradnak a madarak. „Jöhetnek gyerekek, de őket fel kell készíteni. Mi itt csendben vagyunk, vendégek vagyunk az állatok lakhelyén, ez az ő birodalmuk. Az erdőben az embernek hallgatnia kell…rábukkantam egy-két jó formájú taplógombára. Az egy ház! Az egy tető! Már előttem is van, hogy lesz oldalról egy kis ajtó, ahol a madarak majd beugrálnak. Most megint az a terv, hogy megcsinálok még három-négy házat, létrákkal, lépcsőkkel és aztán vége! De tudom, mi lesz… itt fogok ülni, és arra gondolok, hogy mit építhetek még bele.”.
Ez a több méter hosszú installáció már a második felépítmény, az elsőt elmosta az árvíz. A nagy rönköket elmozdította a sodrás, nagy küszködés volt újra beállítani azokat. Ha dolgozik, nemcsak az időt nem érzékeli, hanem a hideget sem. Volt, hogy belefagyott az ivóvize a palackba, máskor, amikor jégszobrokat készített, észre sem vette, hogy úgy beszélgetett egy járókelővel, hogy közben egy jégtömböt szorított a kezében. „Nekem az alkotás a fontos, hadd készítsek valamit, utána megnyugszom. Egyszer készítettem egy szőnyeget termésekből télen. Az erdőben olyankor nincsenek olyan élénk színek, de erről a gesztenyéből, makkból, egyebekből készített rongyszőnyegemről azt hitték, valódi szőnyeg. Le kellett videóznom, csakhogy, amikor elkészült, elkezdett esni a hó, majdnem infarktust kaptam” – emlékezett vissza. Beszélgetésünket egy-egy látogató szakítja félbe, „májsztrónak” szólítják, ami zavarba hozza. Gondolatait éppen az foglalja le, hogy hogyan fog a ferde fatörzsre újabb falurészeket applikálni. Azt mondja, nem szokott ilyen sokáig egyhelyben állni, lassan mindketten fázni kezdünk. Elköszönéskor ott hagyok egy zacskó szotyolát, de a másik zacskó bolti magkeverék pénzkidobás volt, azt nem eszik a madarak. Itt mindannyian tanulunk egymástól.
Az erdőben visszafelé bandukolva mintha egy sárkányt láttam volna elbújni a fák között…
Szöveg: S. Tóth Anikó
Fotók: Isza Ferenc
