Amikor a hőmérő higanyszála majd kiugrik a csőből a közel negyven fokban, az ember gyermeke vízhűtésre szorul és megindul a legközelebbi – lehetőleg természetes – vízfelület felé. Az autóból kikászálódva már a parkolóban hallatszik a homokos strandröplabda pálya zsivaja, ahol a kábító hőség ellenére bronz barnára sült fiatalok vadásznak a lecsapódó labdára, homok száll az ellenfényben. 

Lesétálok a partra, ahol a levonuló ár átrajzolta a strand domborzatát, kacsák totyognak át az agyagbuckákon és majdnem elgázol egy iszaptól csatakos bundájú fehér puli egy tovaröppenő frizbi után loholva. „Hát ti? Ti vagytok az éjszakai műszak?” – kiáltanak oda vidáman a hazafele tartók egy bringával éppen befutó kis csapatnak, akiknek a hátukon hatalmas, zöld horgásztokok jelzik küldetésük fő célját. 

 Az ártéri fák árnyékában, nyikorgó kempingszékemből figyelem a strand zsezsgését, gyerekek cikáznak a csillogó agyagon, szorgos kis kezeikkel gigantikus gödröket ásnak és vödörszám hordják bele a vizet a folyóból. A túlpart vonalát követve tovabúg két fehér motorcsónak, farvizükön vidáman táncolnak a piros-fehér csíkos bóják. Előkerül a hazai fasírtos zsömle a hűtőládából, dobozos sör szisszen a szomszédságomban, és ahogy a fény odébb vándorol, a napimádók is vele költöznek, áthúzzák cókmókjaikat a napfoltokra, idill a köbön.

Időközben megszomjazom, és egy gyöngyözően hideg pohár sör reményében a legközelebbi bisztró felé veszem az irányt. Átvágva a parton a girbegurba ártéri fák között, bokáig süllyedek az iszapba. Pedig elsőre jó ötletnek tűnt levágni az utat. Átvergődöm a sártengeren, majd végre felbukkan előttem a kavicsos part. Mosolygós srác nyomja kezembe a jéghideg nedűt a Kacsakőben, az első kortyok, mint egy reveláció, néha ennyi is elég, hogy kerek legyen a világ. 

Napvitorlák alatt hűsöl a nép, a kék favázas nyugágyak egyre közelebb kerülnek a vízhez, egy ponton táblák kérik a nagyérdeműt, hogy idáig, s ne tovább. A fövenyen mindenki megtalálja a kedvére való szabadidős tevékenységet, fakultatív program lehet a kacsák etetése, sziklákra festhetünk kedvünkre vagy marad az örök favorit, kavicsdobálás a vízbe, amit talán valami ősi, belénk kódolt ösztöntől vezérelve mindenki szeret művelni. 

Ahogy leszáll az este, színes fényfüzérek gyúlnak mindenfelé, és tangómuzsika járja be a partot. Lemezlovas pakolja fel a jobbnál zenéket, szabad a tánc fiatalok, de idősebbek is elkezdhetik! Persze megértem azokat is, akik nem vágynak tapadós tangóra, és inkább elnyúlnak az óriás léptékűre felnagyított csíkos nyugágyakban, a mindent is lehet és semmi sem kötelező alapelvét követve. 

Távolabb, a folyó kanyarulatában gombaszerű fák alatt grasszálnak a népek a promenádon és felettük, mint megannyi szentjánosbogár, ragyognak az apró fények a hegyoldalban. 

Megvan az az érzés, amikor az ember még el sem megy, de már vágyik vissza ugyanoda? 

LG