– Hogyan találta meg Önt az EgyÉletem produkció és stand up műfaj?
– Valójában Lévai Balázs talált meg. Egy kooperáció ötletével kereste fel az Örkény Színházat és rám esett a választás, hogy legyen önálló estem, aminek nagyon örültem. Bár amikor belevágtunk, azért nem volt könnyű. Bonyolult dolog, amikor az ember szembesül a múltjával. Én egész életemben mindig tele vagyok kétellyel meg kérdésekkel, hogy amit csinálok jó-e, elég-e, érdekes-e? Aztán behívtunk nagyszerű szerzőtársakat: Zamenák István rendezte, és Tasnádi István írta. Tasnádi Istvánnal több alkalommal leültünk beszélgetni, ő öntötte ebbe a formába az előadást.
– Ez egy intim műfaj, hogy az emlékeiből mennyit ad ki valaki a nagyközönségnek.
– Én azt hiszem elég bátor vagyok. A lényeget abszolút elmondom. Eddig a legnagyobb gratuláció az volt, hogy egy doktornő azt mondta: Eszter, ebből az előadásból megértettem, hogy ti miért vagytok más emberek, mint mi. És tulajdonképpen ez az egész estének a tétje, hogy teljesen bepillanthassanak a nézők egy színész idegrendszerébe és munkájába. Mondjuk én még szerencsés helyzetben is voltam, hogy édesapám egy nagyon-nagyon jó színész volt, úgyhogy van miről beszélni a gyerekkorom kapcsán, majd ezt összehozzuk a jelennel. Van az előadásnak egy gerince, de mindig a nézőktől függ, hogy mi domborodik ki, ha spontán eszembe jut még egy történet, akkor azt elmondom. Nálam mindig egy kicsit tovább is tart az este.
– Akkor sok benne az improvizáció?
– Igen, de azt szoktam mondani, hogy az én előadásom azért nem egyértelműen stand up, ez egy lényeges különbség. Lévai Balázzsal találtuk ki, hogy tulajdonképpen egy öltözőbe invitálom az embereket, és mesélek. Tehát nem poén, poén hátán, hanem olyan, mint egy önálló est, egy monodráma. De azért nagyon színes, mutatok sok-sok fényképet, videó részletet és énekelek is.
– Említette az édesapját (Csákányi László Jászai Mari-díjas színművész, szerk.), róla is hallhatunk történeteket. Milyen volt a legendás színész lányának lenni?
– Mi otthon soha nem úgy kezeltük őt, mint egy megközelíthetetlen művészt. Nagyon foglalkoztatott színész volt, nagyon sokat dolgozott. De azok az együttlétek, amik jutottak, azok nagyon erősek voltak. Elképesztően jó humora volt, és nagyon örülök, hogy azt még megélte, amikor leszerződtem a Katona József Színházba. Előtte tizenkilenc évig voltam Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban és apu mindig azt kérdezte, hogy nem jössz Pestre? De sokáig annyira jól éreztem ott magam, hogy maradni akartam. Aztán mégis úgy alakult az élet, hogy visszajöttem, ez szintén elhangzik az előadásban, hogy miért jöttem el, és nagyon örülök, hogy apu ezt még megélte.
– 1973-1992 között játszott Kaposváron. Milyen volt akkor a Csiky Gergely Színház?
– Csodálatos. Olyan, ami minden színész álma lehet. Olyan értékeket, olyan művészi ízlést tanult meg az ember, ami meghatározta az egész életemet, és ezekhez ragaszkodom a mai napig. Embertelen jó művészekkel dolgoztunk, de nem csak rendezők, meg tervezők, hanem olyan értelmiségi elit járt le, mint Eörsi István, Spiró György vagy Konrád György és még sokan, szóval valóban egy olyan műhely volt, amiért képesek voltak az emberek 190 kilométert utazni Budapestről. És annyira családias, hogy ott is maradtak még pár napra. Szóval ez egy mámorítóan jó közeg volt. Azóta is keresem ezeket a műhelyeket, a Krétakör például nagyon hasonlított ehhez.
– Olyan volt, mint egy család?
– Abszolút! Csak most már más az élet, egy fiatal színésznőnek több lábon kell állnia, és sokféle munkát kell vállalni. Én mindig munkamániás voltam, és vagyok, mindig a színház volt a központban. Most érdekes korszakban vagyunk, folyamatos változások vannak a színházakban, és lesznek is. Úgyhogy ez egy izgalmas időszak, és örülök, hogy ennek is részese vagyok.
– Említette, hogy nagyon elfoglalt mostanában, milyen szerepekben láthatjuk?
– Az Örkény Színházban próbálunk egy darabot, ami még az elején van, ez egy izlandi történet, Egy nő, aki saját magát kereste című új kortárs dráma. A Pintér Béla és Társulatánál játszom A 42. hét című darabban, ami az utolsók egyike, mert azt én most el fogom engedni. Játszom a Titkaink című zenés darabban is. Az EgyÉltem produkció pedig Szentendre után, október végén az Örkény Színházban, decemberben pedig a Várkert Bazárban lesz látható. Például Kincses Réka darabját (Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza) nagyon szerettem, ennek színpadra visszük a második részét. És akkor itt visszakanyarodnék apuhoz, sokszor eszembe jut, hogy milyen sok munkája volt egy nap, reggel próbált, délután vagy a rádióban volt, vagy szinkronizált, vagy tévéjátékban, este pedig színházban játszott. Én már két munkát is alig győzök egy nap megcsinálni.
– Az elején említette, hogy mindig tele van kétellyel. Ezek pozitív visszaigazolások, hogy ilyen sok darabba hívják és szeretik.
– Mindig, most is van bennem kétely, az nem múlik el, de valóban, most egy olyan periódusom van, hogy nagyon jó munkákat kapok, és nagyon örülök neki. De azért néha elgondolkozom. Köztudott, hogy nekem Psota Irén nagy kedvencem volt, az élete, a filozófiája, a soksága, és ő nyolcvanéves korában hagyta abba a szakmát. Valahogy én is így szeretném. Erről is beszélek az előadásban, hogy a nagy kérdés mindig az, hogy szükség van-e az emberre? Amíg érzem, hogy szükség van rám, addig játszom. De eljön egy pont, amikor az ember azt érzi, hogy nem azért nincs rá szükség, mert nem jó, hanem mert már mindent megcsinált. Őszintén mondom, ha biztosan élek egészségesen nyolcvanéves koromig, akkor lehet, hogy elgondolkodom én is, hogy kell-e ez még.
– Abba lehet hagyni ezt a szakmát?
– Az igaz, hogy munkamániás vagyok, de én nagyon jól tudok egyedül lenni, istenien érzem magam, vannak barátaim, utazunk és vannak programjaink, tehát én biztos vagyok abban, hogy megtalálom azt a nyugalmat is.
Interjú: Gergály Judith
Fotók: EgyÉletem Produkció
