Az angyali üdvözletet egykor a betlehemesek, kántálók vitték el a családokhoz. A karácsonyi köszöntő szokásoknak vidékünkön két változata élt: a betlehemezés és a bölcsőcske. A magyarságtól átvett betlehemezést a szlovák, szerb, dalmát, rác nemzetiség körében is megtaláljuk. A szöveg lefordítása, a szokás terjesztése a helyi tanítóknak köszönhető. A betlehemes pásztorjáték szereplői angyalok és pásztorok, köztük a mókázó öreg pásztor. Mellettük a szerb betlehemesben a három napkeleti király is szerepel. 

A betlehemek a születéstörténet megjelenítői, a Kisjézust vitték be a házakba. Deszkából, papírból barkácsolták, kivágott képekkel rendezték be, vagy mesterember készítette. Istálló- vagy templom alakúak voltak, a helyi templomot formázva. Ilyen a pomázi szerb betlehem, amihez több generáció karácsonyi emléke fűződik, és ma is használják a templomban előadott játékban.

A német közösségekben nem a pásztorjáték, hanem a szálláskereső, az ún. bölcsőcske, a Chriskindlspiel, Kristkindli volt szokás. Szereplőit krisztkindliknek mondták, mindig nagyobb lányok voltak: Mária, fején koronával, kezében kis bölcsővel, Szent József és a két angyal, mindnyájan szalagokkal, szentképekkel feldíszített fehér ruhában. Arcukat legtöbbször előre fésült hajukkal takarták el. A Kristkindlik a gyerekek szemében valóban a Jézuskák voltak, tőlük kapták meg a szülők által előkészített ajándékokat. Miután az angyal kérésére imádkoztak, a legerősebb lány bevitte a feldíszített karácsonyfát. 

A karácsonyfa parasztság körében való elterjedéséhez hozzájárult, hogy a Budapest környéki katolikus templomokban már az 1930-as években állítottak fel karácsonyfát. 

A 20. század elején tuskóba rögzített vagy a lámpa húzójára kötözött fenyőágakat díszítettek fel az asszonyok. Akik a fővárosba jártak piacozni vagy munkába, az ott vásárolt fenyőt vitték haza. Becsomagolt égetett cukorral, dióval, papírrózsákkal, süteménnyel díszítve a sublót tetején tartották. Gyorsan polgárosodó településeken ugyanekkor már bolti díszek is kerültek a fára. A Pilisben borókát vágtak karácsonyfának, hegyével lefelé az asztal fölötti sarokban a gerendára akasztották, ostyát, szentképet, almát, diót, vagy kis színes mézeskalácsokat tettek rá. A karácsonyfa megnevezésére az együtt élő nemzetiségek a német karácsonyi játékból eredő kifejezést használták. A német–szlovák lakosságú Pilisszentkereszten kriskindel, a tököli rácoknál és a pomázi szerbeknél kriszkindla lett a karácsonyfa.

A szerb családokban nem volt szokás a karácsonyfa állítás, az ajándékot a szoba földjére terített szalma rejtette. A görögkeleti szenteste január 6-án, vízkeresztkor van, hagyományosan éppen eddig állt a katolikusok karácsonyfája. Volt rá példa, hogy átadták azt szerb szomszédjuknak. A gyermekes szerb családokban idővel megjelent a díszített fenyőág, majd a karácsonyfa is, a szalma pedig jelképes mennyiségűre fogyott. 

A tököli rácok karácsonyi koszorúja – az 1930-as évek előtti nevén božičnokolo – egy köralakú, fenyőgallyakból álló, függő „karácsonyfa” volt, amit a szoba mennyezeti gerendájára erősítettek fel. Mézeskalács, selyempapírba csomagolt cukor, alma, dió volt rajta, közepében tojáshéj testű, papírszárnyú galamb függött. A madár ősi szimbólum, a keresztény kultúrában a lélekmadár, a Szentlélek megjelenítője. A parasztcsaládokban a lámpához erősített, ajtónyitásra föl-leszálló galambot a gyermekeknek készítették ünnepek idején. Ilyen formában jelent meg a szentendrei dalmátok és a tököli rácok karácsonyi koszorújának közepén is.

A madárformájú karácsonyi dísz készítése Pilisszentkereszten volt szokás. Ügyes kezű tót asszonyok az 1930-as években már foglalkoztak vele és árulták a tojásmadarat. A madár teste színes papírral, textildarabokkal bevont kifújt tojás, szárnya és farka legyező-szerűen hajtogatott papír, feje és díszítése kákabélből volt, amit ősszel maguk gyűjtögettek.

A karácsonyi asztalnak, a karácsonyi vacsorának generációkon át ismétlődő, állandó elemeket tartalmazó gazdag hagyománya van. Az asztalt a legszebb, vagy csak ilyenkor használt abrosszal terítették le. Az abrosz – vagy az asztal – alá pár szem búzát, kukoricát, szénát, néhol pénzt tettek, hogy biztosítsák azok jövendő bőségét. Az asztalon ott volt a Luca-naptól hajtatott zöld búza, közepén égő gyertyával és a rituális ételek, a méz, alma, dió, fokhagyma, katolikusoknál az ostya.

A karácsonyi ostya fogyasztása keresztény szimbolikában gyökerező szokás, szerves része a karácsony böjti vacsorának. Az ostya Krisztust jelenti, vele áldás kerül a házba. A vacsora kezdetekor eltörték, mézbe mártva először ezt fogyasztotta el minden családtag. Az ostyasütés Pilisszentkereszten ma is élő szokás. Az egykor templomi ostyasütő vassal színes ostyákat sütnek. A piros Jézus vérét, a fehér az Oltáriszentséget, a sárga a rózsafüzért jelképezi. A lovak és marhák számára egykor külön sütött petrezselyemleveles ostyát kenyér közé téve etették meg a jószágokkal. 

A család felállva imádkozott az asztal körül, vacsora előtt először a mézbe mártott ostyát fogyasztotta el minden családtag, a mézes fokhagymát, hogy egészségesek legyenek, majd az annyi szeletre vágott almát, ahányan az asztalnál ültek, hogy ha eltévednének, a családra gondolva hazataláljanak. Ezek a cselekmények ősi egészségvarázsló, jövendőt biztosító rítust őriznek, egyes elemei napjainkig megmaradtak. 

Karácsony estéjén szépen vigadjanak,

Első órájába békével jussanak!

Valahány e háznak lakosai vannak 

Az Isten áldása szálljon le magukra!

Sz. Tóth Judit