Az 1960-as években a tudástársadalom kialakulásának előestéjén közgazdászok arra lettek figyelmesek, hogy egy-egy vállalat jóval többet ér, mint a könyvelés szerinti értéke. Ennek a felismerésnek a hatására kezdték el kutatni, hogy mi lehet ez a több, amiért fizetünk, ami értéket képvisel, mégsem írható le vagyonelemek szintjén. Az azóta eltelt évtizedekben formálódott új világrendben már mindenki tisztában van vele, hogy a szellemi erőforrások ugyanolyan, sőt bizonyos szektorokban még nagyobb értéket képviselnek, mint a materiális természetűek. El is kezdték adni-venni a tudást, pénzbeli értéket tulajdonítani olyan javaknak, amelyek nem kézzel foghatók.
Ha napjainkban kellene mondanunk egy erőforrást, amelynek az értékét érezzük, mégsem tudjuk eladni és megvenni, akkor az egyik legfontosabb minden bizonnyal a közösség ereje lenne. Egy olyan közösség, amelynek tagjai bíznak egymásban, szolidárisak, kiállnak vagy akár áldozatokat is vállalnak egymásért, sokkal többre hivatott, mint az, amely híján van ezeknek a tulajdonságoknak. A társadalmi tőke mérésére vannak eszközök, de a pénzbeli értékének a meghatározása már nehéz lenne.
Április végén Szentendrén egy könyvtárosoknak szóló konferencián láttuk vendégül a norvég Ragnar Audunson professzor urat, aki az alacsony intenzitású találkozóhelyekről szóló elméletével vált világszerte ismertté szakmai berkekben. Miről is szól ez az elmélet? Vannak magas intenzitású találkozóhelyek, ahol a találkozások valamilyen közös érdeklődés vagy élethelyzet mentén zajlanak. Ilyenek a sportegyesületek, a politikai szervezetek, az egyházi közösségek, művészeti csoportok stb. Ezzel szemben az alacsony intenzitású találkozóhelyek szolgálnak arra, hogy ott olyanok is együtt legyenek, akiknek az érdeklődése, az élethelyzete, a társadalmi státusza távol van egymástól. A fiatalok és az idősek, az alacsony és a magas jövedelműek, a nyugdíjasok és az aktív dolgozók, a családosok és az egyedülállók, a különböző politikai pártok hívei – és még lehetne folytatni a sort – hagyományosan nem feltétlenül keresik egymás társaságát, kevésbé ismerik egymást, mégis gyakran véleményt formálnak egymásról, sztereotípiákat dédelgetnek, amelyek nem segítenek abban, hogy kialakuljon a kölcsönös bizalom, megértsék egymást és végeredményben valóban egy közösséget alkossanak.
A könyvtár a hosszú nyitvatartásával, a rendelkezésre álló terekkel, a legkülönfélébb érdeklődést kielégíteni képes állományával igyekszik úgy a használók rendelkezésére állni, hogy a közösség minden tagja otthonosan érezze magát, függetlenül attól, hogy milyen élethelyzetben van, mi iránt érdeklődik, vagy milyen értékeket vall magáénak. Ezzel teremtünk lehetőséget arra, hogy olyan találkozások is történhessenek, amelyekre egyébként jó eséllyel nem kerülne sor.
Az energiaválság alatt nem fűtöttük az irodákat, a könyvtár dolgozói az olvasóteremben vagy távmunkában végezték a feladataikat. Én személy szerint sokat dolgoztam a Hamvas Olvasósarokban, ahol – szemben az olvasószolgálati pulttal – sok közvetlen tapasztalatot szerezhettem az olvasóinkról. Hallhattam, ahogy a könnyű olvasmányokat kedvelő hölgyek kérdezősködnek, hogy az adott szerzőtől mi minden van még meg a könyvtárnak, amit ők még nem olvastak. Mellém is le-letelepedett egy-egy olvasó átolvasni a napi sajtót, a kortárs irodalmi lapokat, a könnyű magazinokat vagy éppen a bulvárhíreket. Egy-egy negyvenes éveiben járó, jól szituált értelmiségi is feltűnt, aki adatbázisokban keresgélt, hogy rekonstruálja a családja vagy a lakóhelye történetét. Máskor kopott ruhájú idősebb férfi telepedett le ugyanoda, hogy megszerkessze az önéletrajzát, motivációs levelét, amellyel a hosszú hónapok reménytelensége után talán újra munkához és stabil jövedelemhez juthat.
Láttam a tanítás után az ifjúsági részleg felé határozott léptekkel igyekvő kamaszokat, akik utána a babzsákfotelekben elnyúlva érces hangon tárgyalták ki az aznapi eseményeket. Mindeközben a Fonotékában megjelenő nyugdíjas korú intellektuelek a könyvtárossal hosszú és mély beszélgetéseket folytattak a művészfilmekről, rendezőkről és színészi alakításokról. Megfigyelhettem a leckét író diákok arcán először az aggodalmat, majd a megkönnyebbülést, ahogy a házi feladatként kapott matekpéldák kemény ellenállás után lassan, de biztosan megadták magukat. Négy óra körül, az óvoda és a napközi zárását követően jelentek meg a kicsik anyával vagy apával. A gyerekek a kezükben szorongatták frissen megszerzett kincseiket: könyvet, diafilmet, társasjátékot, amik ideiglenesen megédesítik majd az otthoni pillanatokat.
Én mindezt megfigyelhettem és ők is megfigyelhették egymást. Láthatták, hogy mindez nem távoli álmainkban létező ideális világ, ahol mindenki jelen van, ahol mindenki otthon van. Ez az, amikor egy közösség vagyunk, egy olyan helyen, ami mindenki számára nyitott, ahol bizalommal és megértéssel fordulunk egymás felé. Azt tudjuk, hogy mindez mennyibe kerül, de hogy az értéke felbecsülhetetlen, arról csak sejtéseink vannak
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. június 7-ei lapszámában jelent meg.
Fotó: Deim Balázs
