A citera sokak szerint népi hangszer, egyetlen célja a hagyományőrzés. Vannak azonban, akik szerint a modern zenei palettán is van helye, csakúgy, mint a népzenének. Dömény Krisztián Junior Prima-díjas citeraművésszel beszélgettünk.

Több műfajban is játszol. Melyik zenész réteghez sorolod magad?

Elsősorban zenésznek tartom magam. Jobban szeretem ezt a megfogalmazást, mint azt, hogy népzenész, mert ebbe mindent bele tudok illeszteni, amit csinálok. A Zeneakadémián végeztem, népzenetanárként dolgozom a szentendrei zeneiskolában. Emellett játszom népzenét is, de minden műfajra nyitott vagyok. A misszióm, hogy a citerát kimozdítsam a kategóriákból, amik ráragadtak. Például, hogy egyszerű hangszer, amin nem lehet bonyolult dolgokat eljátszani, vagy hogy nem lehet művészi szinten citerázni. Azt a kategóriát se szeretem, hogy népi hangszer. Részben az, de helytállhat bármilyen stílusban – ahogy a hegedű sem csak klasszikus hangszer, jelen van a népzenében és a jazzben is. Ha a citerára azt mondjuk, hogy kizárólag népi hangszer, akkor elzárjuk az útját a fejlődés lehetőségétől. A citerával való kreatív kísérletezés érdekel, azt kutatni, hogy milyen lehetőségek vannak a hangszerben. Emellett a népzenét is nagyon szeretem, és igyekszem ápolni.

Hogy találtál rá a citerára?

Ez nem egy romantikus sztori. A nővérem a Balatonra járt citeratáborokba. Mikor mondtam anyámnak, hogy én is szeretnék, azt felelte, nem lehet úgy citeratáborba menni, hogy nem citerázok. Végül ebből a prózai okból beiratkoztam, és teljesen beleszerettem. Sokat számított, hogy nagyon karakteres oktatóim voltak. Az első citeratanárom, Nagy László olyan ember volt, hogy mikor vele megismerkedtem, én is rögtön citeratanár akartam lenni. Később, középiskolában Varró Jánosnál tanultam, ő szintén példakép volt számomra. Nagyon meghatározó az ember pályáján, hogy kivel fut össze. Ha olyan tanárom lett volna, aki maga se szereti, amit csinál, akkor biztosan máshogy alakul az egész.

Mi a citera előnye?

Szerintem pont az, amit sokan a hátrányának tartanak. A citera „bourdon hangszer”, ami azt jelenti, hogy van egy folyamatosan zengő kíséret, miközben az ember játssza a dallamot – ilyen hangszer még a tekerőlant vagy a duda. Ez többek szerint beszűkíti a citera lehetőségeit, mert azzal a kísérettel nem tudunk mit kezdeni. Szerintem pont ebben rejlenek izgalmas opciók, mert ezt a hátteret is te irányítod, mintha egy személyben lennél egy négyfős zenekar. Illetve az is nagyon izgalmas, amikor azzal játszik a citerás, mikor használja ezeket a kísérőhúrokat, és mikor nem, mikor játszik csak lent, és mikor fent. Így pedig ezernyi lehetőség nyílik, nem is beszélve arról a modern ötletről, hogy ezeket a kísérőhúrokat el is lehet hangolgatni, és újfajta hangzásvilágok jöhetnek létre. 

Mi vonzott a népzenéhez?

Először szerettem meg a citerát, mint hangszert, és utána alakult ki a kapcsolódásom a népdalokhoz. Vonzott, hogy a népzenében mindig megvan a lehetőség arra, hogy az ember kreatív legyen. Gondolok itt a díszítésekre, a stílusokra, amiken belül te alakíthatod a zenét, ahogy tudod. 

A mai világban hol tart a népzene? Hol lenne a helye?

A hagyomány addig jó, ameddig nem akar a haladás útjába állni. Ha egy az egyben ragaszkodunk mindenhez, ami a hagyományban van, akkor az nem fog tudni a jelenben létezni. Ez egy téves út, mert a hagyomány – és a népzene – mindig élt. A paraszti társadalomban is emiatt változott állandóan, ahogy egy bizonyos dalt énekeltek vagy játszottak. Azt is fontosnak tartom, hogy nem csak „jó” hagyomány van. Vannak rossz, káros örökségek is, illetve olyanok, melyeket már meghaladtunk, vagy új formát adunk neki. Például meghaladottnak mondjuk citerán a „bokázó díszítés” nevű zenei elemet, ma már nem szoktuk játszani, versenyeken kifejezetten nem ajánlott.
Ezért gondolom, hogy a világzene – amikor a népzenét elkezdik használni a zenészek – egy fantasztikus út. Ott a hagyomány egy lehetőség arra, hogy kapcsolódjunk a múlttal úgy, hogy azt a jelenben használjuk. Ha azt mondanánk, hogy a népzene csak teljesen eredeti formájában élhet, akkor megrekedne ott, hogy nem találnánk meg az alkalmazási területeit. Például Budapesten ma már menő táncházi élet van. Ott azon igyekeztek, hogy beillesszék az éjszakai élet kínálatába a népzenét. 

A népzene akkor tud fennmaradni, ha sikerül úgy átadni, hogy a gyerekek megértik, miért jó részt venni benne. Ebben áll a pedagógusok és művészek szerepe: ha át akarnak adni egy üzenetet, akkor teremteniük kell valami olyat, ami izgalmas, és érdekli a jelent.

Mennyire érzed a saját pedagógiai és zeneszerzői munkádat hagyományőrzésnek?

Próbálok a hagyományőrzésnek és a haladó utaknak is teret adni. Az a népzenében az igazán csodálatos számomra, amikor emberek együtt énekelnek, együtt zenélnek különböző hangszereken – mi áthívjuk a tamburásokat vagy az énekeseket, hogy csináljunk egy közös számot a citerásokkal. A gyerekek imádni szokták. Ez mindenképp hagyományőrzés, a citera autentikus vonalának továbbvitele. Emellett a szívügyem, hogy a citerát leválasszuk a népi hangszer kategóriáról. Mi tanulunk Karib-tenger kalózait is citerán. Annak ellenére, hogy ezt sokan veszélyesnek tekintik, én nem látom annak. A gyerekekben az marad meg, hogy a Karib-tenger kalózai menő, de menő volt együtt zenélni délszláv muzsikát is a tamburásokkal. Nem ez a fantasztikus, amikor a modern filmzene ugyanúgy hat rájuk, mint a közös muzsikálás? Idézem az egyik kedvenc rapperemet, a pomázi Busa Pistát: „kétféle zene létezik, tetszik, vagy nem tetszik”. Vele egyébként pont most csinálunk egy közös számot, amiben én citerázok, ő rappel.

A citera-rappen túl milyen szokatlan formációkban dolgozol?

Zenélünk a Kaukázussal, egy alternatív rockzenekarral. Azért izgalmas, mert ez könnyűzene, és érdekes, hogy a citera itt hogyan tud helytállni. Láttam már néha ilyet, hogy egy-két szám erejéig bevontak citerát a könnyűzenébe, mi viszont azt keressük, hol tud helyet találni magának a teljes felállásban. Ez nagyon fontos kérdés, mert a citera így tudja kikövezni az útját a nagyszínpadok felé. Emellett kísérletezünk citerás technóval, illetve goás irányzatokkal.

Kikkel zenélsz általában?

Állandó formációm a ZitheRandom, Debreczeni-Kis Helgával játszunk benne. Sasvári Bori népdalénekessel szoktunk együtt zenélni, bluest, jazzt, mindenfélét alkotunk. Man Hanival folk-technót játszunk. Engem körülvesznek a kreatív emberek, mindig mással dolgozom. Ez egy nagyon aktív közeg, ami állandóan inspirál.

Vas Julianna

Fotó: Szianosz Artemisz

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021./3. számában.